Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MALENKIJ ROBOT a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára/RÉSZLET/

  RÉSZLETEK

A budapesti csata okán történt elhurcolások minden addigi és utána következő elhurcolások méretét meghaladta. Valószínűsíthető, hogy az ilyen nagymértékű tömeges elhurcolások mögött legfőbb indítékként Malinovszkij marsall önigazoló mesterkedése rejlik. Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását.

Azt akarta, hogy a szovjet csapatok menetből foglalják el a magyar fővárost. Az Attila-vonallal megerősített „Budapest-erőd" ostroma azonban igencsak elhúzódva, 51 napig tartott, és csak február 13-án sikerült elfoglalni a magyar fővárost. Az ostrom elhúzódása annál is kellemetlenebb volt Malinovszkij számára, mivel a Zsukov marsall által vezetett I. Belorusz Front páncélos ékei ekkorra már 60 km-re közelítették meg Berlint. Moszkvában pedig nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának, és egyre türelmetlenebbek lettek. Rákosi visszaemlékezésében így ír erről: „Budapest be volt kerítve, s szovjet ismerőseim egyre türelmetlenebbül kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen hány blokk van Budapesten?(A szovjet hadsereg jelentéseiben naponta megemlítették, hogy hány háztömböt blokkot foglaltak el a németektől.)23 Kénytelen voltam megvallani, hogy erről nekem sincs fogalmam, de türelmetlenségükben én is osztozom. "24 Malinovszkij a megtorlástól való félelmében a főváros bevételének az elhúzódását az ellenséges német-magyar erők nagy számával magyarázta. Korábbi jelentéseiben 180-200 ezer fős ellenséges haderőről számolt be.25 Ezzel szemben a Budapesten körülzárt német-magyar védősereg mintegy 79 000 fő volt,26 vagyis - a marsall által megadott létszámadatoknak még a felét sem érte el.27 Mindenesetre a győztesnek az ostrom utáni elszámolásnál komoly problémát okozott a valóságos és a fiktív létszámadatok közti hatalmas különbség. A tábornoknak ugyanis a hadifoglyokat át kellett adni az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokságának (GUPVI), illetve eljuttatnia ennek hadseregbeli fogadópontjaihoz.28 Malinovszkij a hiányzó fogolymennyiséget Budapest és az azt körülvevő agglomeráció polgári lakosságából pótolta.

A Szovjetunió Hadügyminisztériumának Levéltárában fellelt forrás szerint a budapesti csata folyamán az ellenséges német-magyar védősereg vesztesége összesen 188 ezer fő volt, akik közül mintegy 50 ezren meghaltak és 138 ezer főt fogságba ejtettek.29 Ugyanakkor a főváros védői közül - a harcok hevességét és a németek magas halálozási arányát ismerve - csak maximum 40 000 fő eshetett szovjet fogságba. Tehát hiányzott mintegy 100 000 hadifogoly, akiket a marsall Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból elhurcolt polgári személyekkel pótolt.

Ha azonban csak a fiktív, 188 000 fős védősereg számából kivonjuk a valódi 79 000 fős védősereg létszámát, akkor a különbség még nagyobb, 109 000 fő.30 Döbbenetes adat! Ugyanakkor a 100 000 fő körüli adatot erősíti meg a nyugati emigrációban, 1950-ben kiadott Fehér könyv is, amelyet az ENSZ hitelesnek fogadott el.31 Tehát hiányzott mintegy 100 000 hadifogoly, akiket a marsall Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból elhurcolt polgári személyekkel pótolt. Hiába fejeződtek be Budapesten a harcok február 13-án, mintegy 100 ezer polgári lakos számára nem a szabadság és szenvedéseik enyhülése, hanem a fogság és szenvedéseik meghosszabbodása és elmélyülése jött el.

Budapesten a lakosság összeszedésének többféle módját is alkalmazták a szovjet katonák. A legalapvetőbb módszerük volt, hogy a már elfoglalt háztömbök, illetve lakónegyedek óvóhelyeiről (légoltalmi pincéiből) a férfilakosokat közvetlenül a front mögött kialakított gyűjtőhelyekre terelték azon címszó alatt, hogy ott majd igazolják őket, és erről dokumentumot (bumáskát) is kapnak, mellyel szabadon közlekedhetnek. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának iratanyagában ezrével találhatók olyan kérdőívek, melyek „Mikor és honnan vitték el a Vörös Hadsereg katonái?" rubrikájában az 1945. januári vagy februári dátum mellett valamelyik budapesti ház óvóhelye szerepel. A másik leggyakoribb forma - mely nagyságrendjét tekintve vetekszik az előbbivel -, hogy az utcáról szedték össze az embereket. Ez általában úgy zajlott le, hogy egy-két szovjet katona a forgalmasabb utcák és terek (a körutak, az Andrásy út, Rákóczi út, Oktogon stb.) házainak kapualjaiban vagy egy-egy épen maradt üzlethelyiségben elbújva az arra járókat összeszedte és betuszkolta a belső udvarokba, pincékbe vagy magukba az üzlethelyiségekbe, majd a sötétség beálltával továbbvitték őket a gyűjtőtáborok felé.

Akinek sikerült e „hálókból" kicsúsznia és hadköteles korú volt, annak kerülete illetékes NKVD parancsnokságán kellett jelentkeznie igazoltatás végett. Innen néhány kivételtől eltekintve mindenkit a hadifogoly-gyűjtőtáborok felé indítottak útba. Azoknak a férfiaknak, akik mindezek után szabadon mozoghattak Budapesten, még esélyük volt arra, hogy akár a lakásukról, akár munkahelyükről vagy a romeltakarításból malenkij robot, vagy igazoltatás címén egy „davajgitáros"37 szovjet katona elkísérje őket a legközelebbi NKVD parancsnokságra, vagy közvetlenül egy gyűjtőhelyre, mint ahogy ezt a már idézett jelentésében Hátszeghi ezredes leírta. A fenti változatos módszerek valamelyikével került fogságba több az ellenállási mozgalomban részt vett személy, mint például a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tagjai: Mikó Zoltán, Bondor Vilmos és még mintegy 250 társuk.38 Sőt partizánok, mint például Csohány Endre, a Görgey partizán zászlóalj parancsnoka és társai, akik egy ideig együtt harcoltak a szovjet csapatokkal.39 Említhetjük még a zsidókat mentő Rózsa Pált is, akit január 3-án hurcoltak el a lakásáról, és akiért kiszabadítási kérelemmel fordultak a megmentett kommunista párti zsidók, valamint több a szovjetek oldalán, a Budai Önkéntes Ezred tagjaként harcolt magyar katona is.40

Szovjet hadifogság jutott osztályrészül igen sok zsidó származású személynek is, akik egyszer már átélték a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az embertelenség és a naponkénti halálnak kitettség borzalmas stációit. Volt, akit a bori lágerből a szerb partizánok szabadítottak ki, s miután hazajött Budapestre, a felesége keresése közben a Rózsák terén vetették fogságba.41 A budapesti gettóba zárt zsidóság egy része sem sokáig örülhetett a január 18-i felszabadulásnak, mert többüket még aznap, hazatérve lakásukba, a lakótársaikkal együtt hurcolták el.42 Sőt sok, a náci Németországba deportált zsidó személyt, akik túlélték a KZ-lágerek borzalmait hazafele jövet, vagy hazaérkezve Budapestre az orosz-angol nyelvű igazolásukat semmibe véve hurcolták el egy másik típusú embertelen birodalom lágereibe.43

Az összegyűlt embereket általában a jelentkezést követő napon, belügyis osztagok kíséretével gyalogmenetben útnak indították a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája, Szolyva felé. Beregszászról és Ungvárról 2, míg Nagyszőlősről és a távolabbi településekről 3 vagy 4 napig tartott a gyalogmenet. Útközben a foglyokat nem látták el élelemmel, s az éjszakákat istállókban, akiokban vagy egyéb fűtetlen épületekben töltötték. Sőt egyes csoportok a szabad ég alatt éjszakáztak a dermesztő kárpátokbeli novemberi hidegben. Kimerülten, éhesen átfagyva érkeztek Szolyvára, a határvadász-laktanyából kialakított koncentrációs táborba. Itt benzines- vagy olajoshordókban főzött borsó-, kukorica- vagy marharépalevest kaptak, vagy néha burizst és 20 dkg kenyeret. Vízben főtt ételt sokan edény hiányában nem tudtak enni.

Ezért gyakran előfordult, hogy 5-10 ember evett egy edényből, amely sokszor konzervesdoboz, lámpabúra, virágcserép vagy más alkalmi edény volt. Az emberek faprics-cseken vagy a puszta földön aludtak, már amennyire tudtak a vérszívó tetvektől. A táborba naponta érkeztek és mentek tovább a transzportok, így a tábor átlagos létszáma 10-15 000 fő körül mozgott. Az elhurcoltak néhány naptól több hétig terjedő időszakot töltöttek el ebben a - korabeli kifejezéssel élve - haláltáborban. Itt tartózkodásuk alatt különböző munkákra vitték ki őket; hídépítésre a Latorcához, vasútépítésre vagy fahordásra. A körülményekről érzékletes képet nyújt Mocsalovnak, a 4. Ukrán Front táborait felügyelő NKVD-s őrnagynak a jelentése: „1944. december 4. A 46-os számú vasúti brigádtól visszaküldték 594 főt, akik közül 373 fő beteg, 209 rendkívül legyengült, 25 bélhurutos, 32 rühös, 102-nek feltörte a lábát a lábbeli. 150-en mezítláb érkeztek."70

A túlzsúfolt táborban a mostoha higiénés körülmények, a gyenge élelmezés párosulva a fogságra felkészületlen foglyok nem megfelelő, hiányos öltözékével, az evőedények és -eszközök hiányával, valamint a fűtési hiányosságok miatt a legyengült szervezetű emberek tömegével haltak meg. A visszaemlékezők szerint naponta 100-120 ember földeltek el jeltelen tömegsírokban a tábor mellett. Nagy László viski lakos így emlékezik vissza a szolyvai lágerre: „...a láger képe már kívülről is elrettentő volt. Fokozta a döbbenetet, hogy kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki, mi utána indultunk befelé. A látvány belülről még rettenetesebb volt. A drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta 2-3 kocsi halottat szállítottak el. Az elhelyezés is embertelennek volt mondható. 8-10 000 embert zsúfoltak össze aránylag kis területen. Aki szerencsés volt, fedél alatt, ülve aludva tölthette az éjszakáját, de a deportáltaknak kb. 115-e kinn a szabadban havon töltötte éjszakáját. Az emberek, mivel le voltak gyengülve, hullottak, mint a legyek. Nem egyet a láger végén lévő pöcegödörből húztak ki. Ez a gödör 10 méter hosszú, 3 m széles és 2 m mély volt. Ezeken fosznideszkák voltak keresztbe téve, mely képezte a WC-t. A nagyon gyenge foglyok egyszerűen beleszédültek a fekáliába, s mire kihúzták őket, már halottak voltak."71

Szolyváról két útvonalon hajtották tovább a foglyokat. A rövidebb Volócon, majd a Vereckei-hágón, a hosszabbik út Perecsényen-Nagybereznán-Malomréten és az Uzsoki-hágón keresztül vezetett a galíciai Turkába, majd a Sztarij Szamborban lévő átmeneti-elosztó lágerbe. Útközben naponta egyszer kaptak enni, ami néhány dkg száraz fekete kenyér vagy fél marék száraz borsó volt. A többnapos ismételt gyalogmenet a -15,-20 C-fokos téli hidegben és a kárpátokbeli nehéz terepviszonyok között az eddigre már erősen legyengült szervezetű emberek közül sokaknak az utolsó erőtartalékát is felőrölte. Akik már nem bírtak tovább menni, és már a társaik sem tudták tovább támogatni, azokat az őrök helyben agyonlőtték.

Ez lett a sorsuk azoknak is, akik a sorból kilépve havat kaptak fel az út mellől, hogy szomjukat oltsák. A szambori táborban sem voltak jobbak a körülmények, mint Szolyván. Az NKVD ellátmányozási felügyelőségének 1945. május végi ellenőrzésénél kiderült, hogy „...a foglyok a hónapban 70%-kal kevesebb húst és zsírt, 8%-kal kevesebb cukrot, 21%-kal kevesebb burgonyát és zöldségfélét kaptak. " (A vizsgálat szerint a láger parancsnoka és annak ellátmányozási helyettese „sikkasztotta el" a hiányzó élelmet. Büntetésük csupán 10 nap zárka és félhavi illetményük levonása volt.)72

A teljesen le nem gyengülteket néhány nap múlva, a betegeket és az erősen leromlott állapotúakat néhány hét múlva, állapotuk javulásával lezárt, fűtetlen marhavagon-okba zsúfolva továbbküldték a különböző szovjetunióbeli céltáborokba. Az elhurcolások megkezdése után egy nappal, azaz november 19-én alakult meg Zakarpatska Ukrajna Kommunista Pártja, mely legfőbb céljának Kárpátalja, vagy ahogy ők nevezték, Zakarpatska Ukrajna (= Kárpátontúli Ukrajna) szovjet Ukrajnához való csatolása volt. Amikor a kárpátaljai magyar és német férfilakosság nagy része már a hadifogoly-gyűjtőtáborokban volt fogva tartva - vagyis ahogy Ivan Turjanica kérte, „izolálva" volt -, november 26-án tartották meg Munkácson az elvtársak által kiválogatott képviselőkkel Zakarpatszka Ukrajna Néptanácsának, azaz a legfőbb helyi hatalmi szervnek kinevezett grémium alakuló ülését, amelyen közfelkiáltással, egyhangúlag kimondták a Csehszlovákiától való elszakadást, és a Szovjetunióhoz, vagyis a forma kedvéért Szovjet-Ukrajnához való csatlakozást.

Ekkor már nem kellett tartani az elhurcolt magyar és német, valamint a többi itt élő és megnépesség másféle véleményének a kinyilvánításától. Ezzel a Szovjetuniónak sikerült elérnie, hogy a külvilág felé úgy tűnjék, hogy Kárpátalja lakossága önként kívánt csatlakozni az egészen más történelmi, vallási, kulturális és etnikai sajátosságokkal bíró Ukrajnához. S ezzel „legalizálódott" Kárpátalja Szovjetunió általi bekebelezése. S miután zökkenőmentesen végrehajtották az „akciót", és a nyugati szövetségesek is lenyelték ezt az ő tudtuk nélkül végrehajtott területi hódítást. Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front NKVD parancsnoka január 2-án elrendelte, hogy a 4. Ukrán Front területén lévő hadifogoly-gyűjtőtáborokból az úgymond „tévesen letartóztatottakat" hazabocsássák.

Ennek alapján január 6. és 31-e között a szolyvai táborból 3382 főt - szláv nemzetiségűt, zsidót, 45 évesnél idősebb vagy rokkant magyart, kommunistát és ipari szakembert - bocsátottak szabadon.73 Az eddigi helytörténeti kutatások szerint 30-40 ezer túlnyomórészt magyar, kisebb részben német férfit hurcoltak el Kárpátaljáról szovjet hadifogságba. Ugyanakkor az egyik szovjet belügyis jelentés szerint „1944. november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok összesen 22 952 embert tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborba"73Az elhurcoltak közül többezren még a Kárpátokon túli Szambori elosztó táborig sem jutottak el. Meghaltak a gyalogmenetek közben vagy valamelyik gyűjtőtáborban, a perecsényiben, a szninaiban, de a legtöbben a szolyvai - korabeli kifejezéssel élve - „halál-tábor"-ban.

„A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német - a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. Le kell rögzíteni, hogy a mozgósítás mind a német és a magyar állampolgárságú, mind pedig a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozik.”

A német nemzetiség ürügyén való elhurcolásoknál többször előfordult, hogy színmagyar településekről - például a Felső-Tisza vidékéről, vagy Zemplén megyéből - azzal az indokkal hurcoltak el civil magyar lakosokat, hogy német nemzetiségűek. Ezeken a településeken, mivel nem volt német származású lakosság, és a szovjet parancsnokoknak a kvótát, a parancsot, vagyis az előre meghatározott létszámú német nemzetiségű lakosságot produkálniuk kellett; összeíratták a község jegyzőjével a lakosságot és azokat, akiknek a vezetékneve „r" betűre végződött, mint például Molnár, Bognár, Kádár, Göndör, Pintér, azokat vitték el német nemzetiségűként, mondván, hogy Hitler neve is „r"-re végződik.

. Míg 1947 és 1948-ban tömeges hazabocsátások voltak (100 ezer és 84 ezer fő), addig a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben már csak 5055 fő térhetett haza, akik közül 77,3%, vagyis 3907 lő civil volt.163 Ugyanis 1948 végén - a demokrácia felszámolása, a kommunista hatalomátvétel után - a kommunista államvezetés a (hadi)fogoly-kérdést megoldottnak tekintette, és felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális szervezetet. Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványa pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának" nincs szükség. Pedig még több mint 200 ezer foglyot vártak haza szeretteik, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Jóllehet nagyobb részük eddigre már halott volt, de még így is jelentős volt a szovjet lágervilág magyar lakóinak a száma. Végül nemzetközi nyomásra a Szovjetunióban a kommunista államvezetés által magára hagyott még életben lévő hadifogolyból és internáltból 1950 és 1953 között még mintegy 25 ezren tértek haza. A kommunista rezsim azonban nem szívesen fogadta a hazájukba érkező meggyötört életű civil és katona (hadi)foglyokat. Túlnyomó többségüket csak a Mosoni utcai börtönben, vagy a kazincbarcikai vagy a tiszalöki, vagy az elfelejtett kecskeméti internálótábor-ban eltöltött idő után engedte haza sok éve nem látott szeretteihez.

 

www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/malenkij_robot/pages/004_Malenkij_robot.htm