Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elég volt a Nagy Imre-kultuszból!

 

Elég volt a Nagy Imre-kultuszból!

2018. július 9. 11:24

TROMBITÁS KRISTÓF 
Mandiner
 
 

Amikor belügyminiszterként vagy legfőbb padlássöprőként működött, a joviális álca még senkit sem tévesztett meg.

A Népszava írta meg, hogy Nagy Imre budapesti szobrát elmozdíthatják jelenlegi helyéről, és visszakerülhet oda az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékműve. Nagyon helyes cselekedet lenne! Éppen eleget viseltük már, ahogy egy mesterségesen kialakított,

a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon,

hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot.

Nagy Imre priuszát az első világháború végétől kell felgöngyölítenünk, amikor hadifogolyként a kezdetek kezdetén is aktív szerepet vállalt a bolsevikok forradalmában, mint elhivatott csekista. (Helyezzük ezt a forradalmat is megfelelő kontextusba, ahogy gimnáziumi történelemtanárom mondta, miszerint az nem nagy októberi szocialista forradalom volt, hanem kis novemberi kommunista államcsíny.)

Máig nem tisztázott pletyka, hogy Nagy vajon szerepet vállalt-e a cári család kivégzésében; ám azt biztosan tudjuk, hogy számos magyar volt a jekatyerinburgi, csekista őrségükben, illetve akadnak olyan visszaemlékezések, amelyek nem csupán ezt említik meg, hanem azt is, hogy a kivégzést végrehajtók között is számos magyar volt, köztük egy Nagy Imre nevezetű is. 1934-ben Jurovszkij, a cári családot őrző csekisták parancsnoka azt közölte egy vallomásában, hogy a kivégzésben szerepet vállalók neveire nem emlékszik, de azt tudja, hogy ketten közülük Moszkvában élnek – csakúgy, mint abban az időben Nagy.

V. A. Kozlov vagy Edvard Radzinszkij mindenesetre erősen valószínűsítik azt, hogy Nagy Imre a gyilkosok között lehetett, és ugyan e helyütt a témát bővebben nem érdemes boncolgatni, de érdekes tanulmányok azért megteszik.

Nagy elhivatottan vállalt szerepet előbb a CSEKA, majd az OGPU, a GPU és az NKVD kötelékében. Berija bizalmi embereként érkezett vissza Magyarországra, és Rákosival való szembenállása is ebből eredt, nem politikai okokból. Rákosi őszintén tartott tőle, mert amíg ő a két világháború közötti időszak jelentős részét a Csillagban töltötte, addig Nagy komoly pozíciókat harcolt ki magának a szovjet politika bugyraiban. Egyebekben ez egy újabb nagy félreértés Nagy körül, mármint az, hogy kultuszának kialakítói egy idealizált Nagy-képet alkottak meg, amelyben

teljesen hamisan ábrázolták egy esendő, második vonalbeli alaknak,

amolyan technokrata középkomcsinak, miközben ilyetén jellemzése teljesen hamis.

Éppenséggel joviális, nem pejoratívan vett parasztos külsejének köszönhette, hogy 1953-ban vele hajtatták végre az enyhítést, hogy a sokaság elhiggye, itt valójában egy jó ember cselekedeteit látja, aki hibáiból okult. És természetesen Berija volt az, aki felszólította Rákosit, hogy adja át neki a miniszterelnöki posztot.

Ne legyenek kétségeink, amikor belügyminiszterként (lásd a svábok kitelepítésének elrendelését) vagy a beszolgáltatásért felelős, legfőbb padlássöprőként működött, akkor ez a joviális álca senkit sem tévesztett meg.

Kezdeti renoméját is annak köszönhette, hogy egy, azaz 1 évre a Politikai Bizottságból sikerült kiszorítania őt Rákosinak – miközben tudjuk, hogy az ’50-es évek elején mi lett azon elvtársak sorsa, akiket akadályoztatás nélkül kicsinálhattak és nem rendelkeztek magas, szovjet kapcsolatokkal –; azt pedig, úgy tűnik, szintén sokan elfelejtették, milyen szenvedélyes beszédben dicsérte a Parlamentben Sztálint, amikor annak halála után törvénybe akarta iktatni az emlékezetét.

Az kétségtelen, hogy bizonyos enyhülések bekövetkeztek 1953-tól, de ez is felülről irányított volt. Minden magyarországi, vezető kommunistának megvolt a moszkvai patrónusa, akik saját Kremlben folytatott harcaikat szatellit-módon is megvívták. És minekutána 1955-re Szuszlov került nyeregbe az SZKP-ben, ezért az ő magyarországi embere, Rákosi lehetett az, aki újra magához vehette az irányítást.

Tévúton járunk, ha azt hisszük, hogy Nagy Imre bármiben is különbözött ezektől az alakoktól vagy nagyobb befolyása volt az események alakulására. Pontosan olyan logika és beidegződések alapján járt el, mint Rákosi vagy Gerő, és ebből kifolyólag a megítélése sem eshet más kategóriába.

1956-os szerepéről felesleges hosszan beszélni, ezer módon és oldalról körbejárták azt. Úgy került az események közepébe, mint Pilátus a Krédóba, hiszen a diktatúra működésének köszönhetően országos szinten ismert, nem komcsi politikusa szinte nem is maradt az országnak. A „kedves elvtársaktól” relatíve hamar sikerült más irányba elindulnia, bár végig sodródott az eseményekkel, lényegi kihatása semmire sem volt. És fájdalmas ezt mondani, de Kádár János nem csupán úgy verte át őt folyamatosan, ahogy nem szégyellte, de kétségtelenül meglévő politikusi erényeit is kihasználta, ahogy Nagy Imre háta mögött sikeres szervezkedésbe fogott.

Nagy Imre ugyanis nemhogy államférfiként volt elégtelen, de politikusként is. Mindössze egy megbízható végrehajtó volt, akinek

fő erejét az adta, hogy már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt.

Valóban addig devalválhattuk a hősiesség fogalmát is, hogy azt már bárkire rádobjuk? Annyi baloldali hőst tisztelünk a magyar történelemben, muszáj nekünk piedesztálra állítani egy velejéig moszkovita hazaárulót is?

Rendben van, valami férfiasság megvillant benne a halál kapujában, nem kért kegyelmet és önként vállalta halált. Ezzel bűneiből valamennyit megváltott a saját lelkiismerete számára, de nekünk ehhez semmi közünk, mert nem emberként kell őt megítélnünk, mint ahogy működése során sem magánemberként járt el, hanem a politikai élet szereplőjeként. Nincs dolgunk az ő személyes, szellemi megfontolásaival, irrelevánsak pályaíve megítélésekor.

Nem beszélve arról, hogy amennyiben ez az utókor által belé plántált elhivatottság annyira munkálkodott benne, akkor mégis minek kért menedéket a jugoszláv nagykövetségen?

És mindettől elvonatkoztatva: 

Nagy Imre gonosztevő volt, de nem hülye.

Egy realitásokat rosszul megítélő ember nem tudott volna ellavírozni a Szovjetunió véres közéletében. Így azzal is tisztában lehetett, hogy tehet ő bármit, de Kádár kivégezteti. Hiába nem várta ezt el a szovjet vezetés, Kádár szabad kezet kapott; és Ivan Szerov, a KGB akkori vezetőjének visszaemlékezése szerint Kádár Nagy felakasztásával elsősorban annak a nyomait akarta eltüntetni, hogy nem csak a forradalom első napjaiban működtek együtt, de korábban már Gerő megbuktatásán is fű alatt együtt dolgozhattak.

Nagyon kellemes fejlemény, hogy Nagy Imre emlékezete egyre inkább háttérbe szorul ’56 kapcsán, és frappáns ítélete lenne a sorsnak, ha a szobra helyére valóban a vörösterror áldozatainak emlékműve kerülne vissza.

mandiner.hu/cikk/20180709_trombitas_kristof_eleg_volt_a_n

Félix Péter, Magyar Narancs, 2008.okt. 29.:
"Charles Gati szerint az év szeptember 4-én lépett be az akkori titkosrendőrséghez, az OGPU-hoz (az NKVD, illetve a KGB elődjébe), Vologya fedőnéven. Innentől kezdve inkább személyes szimpátia alapján ítélik meg a történészek Nagy besúgói tevékenységét. Gati Vesztett illúziók című könyvében leírja, hogy birtokában van Nagy belépési nyilatkozata, valamint tizenegy jelentésének másolata, amelyek közül ötöt kézzel írt. Beszámol további öt olyan, kézzel írt jelentésről is, amiket moszkvai kutatómunkája során olvasott.

"Véleményem szerint Nagy Imre valóban az NKVD informátora volt, de együttműködésének területe és jelentéseinek az áldozatok életére gyakorolt hatása vitatható" - írja Gati. Nehezen védhető ez a konklúzió, hiszen maga Gati is néhány oldallal később így részletez: "Nagy Imre számos, a szovjet titkosrendőrségnek írt jelentését, amelyekben beárulja emigráns társait - de legalábbis a kézírásos dokumentumokat - hitelesnek kell tekintenünk. Ezek között szerepel három névsor, amelyekben a 'szovjetellenes tevékenységet' folytatók nevét sorolja fel." Az elsőt 1936 táján, a másodikat 1939. április 20-án, a harmadikat 1940. június 15-én juttatta el az NKVD-nek. Gati szerint e három lista összesen 203 nevet tartalmazott, akik közül "többtucatnyian lettek a Szovjetunión végigsöprő tisztogatási hullám áldozatai". 

Paul Lendvai újságíró Forradalomról tabuk nélkül 1956 című munkájában Nagy besúgói működéséről így ír: "Kétségtelen, hogy az emigráns Nagy Imre (...) legalábbis 1936 és 1940 között, de talán korábban is rendszeresen továbbított információkat elvtársairól névsorok formájában is. Vlagyimir Krjucskov tábornok, a korábbi szovjet titkosszolgálati főnök 2005 szeptemberében Moszkvában személyesen nekem erősítette meg ugyanezeket az adatokat, amelyeket 1989 nyarán meg is küldött a túléléséért küzdő magyar kommunista párt vezetésének: Nagy információi tizenkét ember kivégzését és kétszáz ember letartóztatását vagy megbüntetését eredményezték"."

Válaszok:
Box Hill | 2018. július 9. 12:21

Folytatom Félix Péter írását:
"Rainer M. János becslése szerint a szovjet kommunista párt körülbelül 1500 magyar származású tagja közül legalább 1250-en "soha nem tértek haza".

Nagy Imrét 14 év alatt mindössze egyetlen alkalommal tartóztatták le, 1938. március 4-én. Gatinak birtokában van az a jelentés, amelyben egy NKVD-százados a következőket írja: "Vologyát 1933. január 17-én szerveztük be, s azóta igen értékes információkkal szolgált a magyar emigráció egyes tagjainak szovjetellenes tevékenységéről." E közbenjárás eredményeként Nagyot március 8-án szabadon bocsátották, ami akkoriban rendkívül ritkán történt meg. Kevéssé ismert, hogy Nagy Imre a Szovjetunióban letelepedve igen szoros munkakapcsolatba került Kun Bélával. Kun a saját emberének tartotta Nagyot, s bevonta a konkurens magyar emigránsok elleni politikai csatározásokba. Kun felhasználta Nagyot a Szerényi Sándorral és az annak kádereivel vívott hatalmi harcában. Végül Szerényi veszített, aminek az lett a következménye, hogy 1933-tól tizennégy évet húzott le a Gulagon."

Azért az utolsó naphoz hozzátartozik még két év nagyjából 1956 november 4-től a perig. Ha bármely napon úgy dönt, hogy elismeri a Kádár-kormányt, ágyban, párnák között halt volna meg. 

Na jó: a perig. Amikor a pert elkezdték, már tényleg egyértelmű volt a kötél. De a jugoszláv követségen, a romániai deportálás során bármely napon mondhatta volna, hogy Kádár a tuti.

Az elismerés makacs megtagadása volt a tüske Kádár körme alatt.

Ha hallgattad volna ezt:
"Itt a Szabad Európa RÁdió, a 19, 25, 31, 41, 49 méteres rövidhullámon"... nem így beszélnél.
3-án este a forradalom győzelme 90%-osnak volt tekinthető.
4-én hajnalban pedig olyan 50-50.
Persze, akkor senki nem tudta, Eisenhower, "Ike" elnök úr leb.szta a szolgáját, "miért ébresztette fel azzal, hogy Budapesten fegyveres harc, lövöldözés folyik"

Kommentem:

Valahol olvastam,hogy talán Maróthi megkérdezte Kádárt: "Miért kellett Nagy Imrének meghalnia?" Kádár válasza: Nem lehet Magyarországnak egyszerre két minisztertelnöke" Igaz Kádár nem miniszterelnök, hanem pártfőtitkár volt, de értelemszerűen ez a hatalmi pozícióra értendő. Egyébként a híres utolsó rádiónyilatkozatában az állította, hogy "Csapataink harcban állnak" Azt, hogy ez nem volt igaz november 4.-e reggelén, azt neki kellett volna legjobban tudnia. Ezzel a nyilatkozattal további vérontásra buzdította a pesti srácokat, akik hihettek a miniszterelnök beszédének.