Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A BIZÁNCI CSÁSZÁRSÁGBAN ALAPOZTÁK MEG EURÓPA JÖVŐJÉT

 

A BIZÁNCI CSÁSZÁRSÁGBAN ALAPOZTÁK MEG EURÓPA JÖVŐJÉT

BÉRES ATTILA

07.29. 363  TUDOMÁNY

Európában a kora középkorban sokszor egy hajszálon függött, hogy ki kerekedik felül a népek-vallások-kultúrák harcában. A küzdelemben kiemelt szerepe lett egy birodalomnak, amely Róma örököseként küzdött saját fennmaradása és a kereszténység védelmében is. Minden irányból támadták a 395-ben létrejött Keletrómai Birodalmat, az mégis tovább fent tudott maradni nyugati társánál, amely 476-ban elbukott.

A birodalom másik ismert neve Bizánci Császárság lett, arról a kis görög városról kapta a nevét, amely hajdanában a főváros, Konstantinápoly helyén állt. Justinianus császár (527-565) hadvezérei egy időre visszacsempészték a régi fényt, a Földközi-tenger újra római beltenger lett Itália, Hispánia és Észak-Afrika egy-egy részének megszerzésével. A dicsőség azonban múlandónak bizonyult, bel- és külpolitikai válságok sorozata indult meg, perzsák, longobárdok, avarok, szlávok törtek Bizánc ellen, amihez trónviszályok, vallási viták is társultak.

Bizánc története egyik legnagyobb válságát a 7. század elején élte át, amikor két világ csapott össze egymással: az egyik oldalon ott volt a keresztény Bizánc, a másik oldalon pedig a perzsa Szászánida állam a zoroasztrizmus misztikus világával. Két nagyhatalom vívott egymással évszázados harcokat, és 7. század elején úgy tűnt, hogy ez egyikük bukásával végződhet.

Képtalálat a következőre: „byzantine empire at its height”Bizánc és a Szászánida állam a 6. század végén

A vihar kezdete

A keleti vihar előszele az 582-től 602-ig uralkodó Maurikiosz idejében érte el a birodalmat. A császár háborúkat vívott Itáliában és a Balkánon, ami a végletekig kimerítette a kincstárat. 590-ben Perzsiában polgárháború robbant ki, és egy hadvezér ragadta magához a hatalmat. A megdöntött uralkodó fia, Huszrau herceg bizánci területre menekült, és segítséget kért a trónbitorló ellen.

Maurikiosznak döntenie kellett, mert a hadvezér is segítséget kért, és mindkét támogatásra váró jelölt nagyvonalú ajánlatot is tett. Az egy évig tartó polgárháború a herceg győzelmével zárult, aki II. Huszrau (591-628) néven ült a perzsa trónra. A két állam, Perzsia és Bizánc, amely évtizedeken át egymás ellensége volt, most történelme során először békét, sőt házassággal megpecsételt szövetséget is kötött.

Maurikiosz így minden figyelmét a Balkánra fordíthatta, ahol az avarokkal, szlávokkal állt háborúban. A költségcsökkentő politika miatt azonban a hadserege katasztrofális állapotban volt, a katonákat nem tudta és nem is akarta fizetni a császár. A katonák fellázadtak, és egy Phokasz (602-610) nevű, mindössze századosi rangú katonát emeltek pajzsra. Phokasznak elméletben szinte semmi esélye nem lett volna a császársága, de az események lehetővé tették a lehetetlent.

 

Az afrikai gabonaszállítmányok késése miatt lázadás tört ki a fővárosban, ahol a két „párt”, a zöldek és a kékek is fellázadtak. Phokasz ezt kihasználva meggyilkoltatta az elmenekült császárt és teljes családját. Mire megtörtént a szégyenletes tett, addigra Maurikiosz levelet küldött Perzsiába II. Huszraunak, amiben segítséget kért. Ez volt az a pont, ahol megkezdődött a birodalom történetének egyik legsötétebb korszaka: nemcsak Bizánc sorsa függött egy hajszálon, de még a kereszténység is végveszélybe került. Az új császár kezéből kicsúszott az események irányítása, a féktelen kegyetlenség volt az egyetlen eszköze.

Amikor Huszrau értesült apósa és „fogadott apja” haláláról, elhatározta, hogy megbünteti a királygyilkost. Kitört a háború, és váratlan perzsa sikert hozott, városokat foglaltak el, és Edessza közelében egy sereget is szétvertek. Phokasz minden erőt a határra küldött, ehhez nyugaton az avarokkal hatalmas pénzösszeg fejében kellett békét kötnie. Az egész bizánci haderő szembeszállt a perzsákkal, de vereséget szenvedett. Erre az avarok is elérkezettnek látták az időt egy rablóhadjárathoz. A bizánci hadsereg gyakorlatilag összeomlott, Huszrau ezért úgy határozott, hogy új célt tűz ki maga elé, a birodalom teljes meghódítását.

607-és 609 között a perzsák módszeres hódításba kezdtek, ebben Sarbaraz hadvezér volt a kulcsszereplő. A sarbaraz nem a neve, hanem a rangja volt, a szó „királyi vaddisznót” jelentett. Vezetésével végigszáguldottak egész Kis-Ázsián, egészen a fővárosig, amit a perzsa flotta hiánya mentett meg ekkor. Mintha ez nem lett volna elég, a Balkánon avar-szláv támadás bontakozott ki. A nép éhezett, nem volt elég gabona. Az elégedetlenség a császárt is célba vette, aki erre erőszakkal válaszolt. Kitört a polgárháború, összeesküvések követték egymást, de Phokasznak több élete volt, mint egy macskának, kivédett minden támadást. Mindez teljes káoszba döntötte a birodalmat, így már csak az volt a kérdés, hogy ki adja meg a kegyelemdöfést, az avarok vagy a perzsák.

Képtalálat a következőre: „sassanid cavalry”Képtalálat a következőre: „emperor heraclius”Perzsa nehézlovas (kataphraktosz) katona

Hérakleiosz, a megmentő

A távoli Karthágóban székelő Hérakleiosz kormányzó, az előző császár hadvezére volt az egyetlen nagyobb hatalmú ember, aki túlélte Phokasz tisztogatásait. A már idős, 68 éves generálisban nem láttak semmi félnivalót, de azzal nem számoltak, hogy volt egy ugyanilyen nevű 33 éves fia, akinek a kezében összefutottak a szálak. Az ifjabb Hérakleiosz újabb összeesküvést szervezett. Szövetségeseivel kidolgozták a tervet: az idősebb Hérakleiosz unokaöccse, Niketasz egy sereggel Egyiptom irányába támad, míg a fősereg magát Konstantinápolyt veszi célba.

610 elején Niketasz a partok mentén hajózva elért Egyiptomba, ahol ha nagy nehezen is, de egy sorsdöntő ütközet révén átvette az irányítást, míg az ifjabb Hérakleiosz a fősereggel a főváros közelébe hajózott. Phokasz a hírek hallatán kapkodni kezdett. A fővárosban időzött éppen Hérakleiosz anyja és jegyese, akiket túszul ejtettek biztos, ami biztos alapon. 610. október 3-án Hérakleiosz csapataival elérte Konstantinápoly falait, amelyek ezúttal nem jelentettek akadályt, mert a Zöldek pártjának védelmére bízott részeken megnyitották a kapukat, és ez eldöntött mindent. Phokaszból fogoly lett, és legyőzője elé vitték. Nem tárgyaltak sokat a sorsáról, az október 5-én császárrá koronázott Hérakleiosz egyik első parancsa elődje kivégzése volt. Az új uralkodó aznap meg is nősült, elvette feleségül kiszabadított mennyasszonyát, Fábiát.

Képtalálat a következőre: „emperor heraclius”A fogoly Phokasz Hérakleiosz lábai előtt

Az új császár azonnal minden erejét a perzsák elleni háborúra koncentrálta. Bizánc nem állt jól, a perzsák elfoglalták Antiochiát, amivel gyakorlatilag kettévágták a birodalmat, a hadsereg a szétesés szélére jutott. Hérakleiosz szeretett felesége, Fábia a következő években két gyermeket is szült a férjének, aztán váratlanul betegségben elhunyt, de az uralkodó nem volt sokáig özvegy, feleségül vette unokahúgát, Martinát. A fiatal, alig 15-16 éves lánnyal való házassága egyfelől sikeresnek bizonyult, mert a nő élete végéig kitartott mellette, és 9 gyermeknek adott életet. Másfelől a vérfertőző kapcsolatból négy fogyatékos gyermek származott. Az egyház sem nézte jó szemmel házasságukat, és minden vészterhes időszakban annak földöntúli jelentéséről, az isteni büntetésről prédikáltak a papok.

Bizánci aranypénz, rajta Hérakleiosz az apjával

Uralkodása harmadik évében, 613-ban a császár ellencsapásra szánta el magát. Niketasz Egyiptom irányából indult, a fősereg pedig Kis-Ázsián át támadott azzal a céllal, hogy egyesülve szerezzék vissza Antiochia városát. Úgy tűnt, beválik a terv, a perzsák visszavonultak a város falai alá, a két bizánci sereg pedig egyesült erővel indított támadást. Hiába állt majdnem 70 ezer bizánci katona 40 ezer perzsával szemben, a csata hatalmas vereséggel végződött.

Jeruzsálem fekete napjai

De ez még csak az eljövendő csapások kezdete volt. Sarbaraz, a perzsa „királyi vaddisznó” megindult a szent város, Jeruzsálem felé. Jeruzsálem tömve volt menekültekkel, lerombolt kolostorok, falvak népei húzódtak meg a város falai mögött védelmet keresve. Palesztinában felgyújtott templomok, keresztre feszített szerzetesek és apácák százai szegélyezték a perzsa sereg útját, amely kegyetlenségében túlszárnyalt minden korábbit. Jeruzsálem inkább önként megadta magát, a városba helyőrséget engedett be.

Amint viszont Sarbaraz elhagyta a várost, az ott élő zsidók és keresztények egymásnak estek, és az összecsapásoknak számos perzsa is áldozatul esett. A hadvezér a fejleményekről értesülve visszafordult, és szabadjára engedte katonái legaljasabb ösztöneit. A visszafelé vezető úton minden keresztény templom, kolostor megsemmisült, minden egyházi személyt kardélre hánytak. Jeruzsálem lakói próbálták városukat megvédeni, de a katonákkal szemben a civileknek semmi esélyük sem volt. A 614-es év Jeruzsálem történetének fekete éve lett. A keresztények elszántan védték a szent várost, míg a perzsák kőhajítókkal bombáztak, alagutakat fúrtak a falak alá. Ellenaknákkal próbálták megállítani a perzsákat, de nem tudtak minden alagutat időben felfedezni. A falak alá fúrt aknák egyike célt ért, a városfal leomlott egy szakaszon. A keresztény védők kétségbeesett moraja mellett a támadók elindultak a résen át.

A romokon, majd a város utcáin folyt tovább a küzdelem, ami egyre inkább vérfürdő jelleget öltött. A perzsa katonák nem kíméltek senkit, sem nőket, sem gyermekeket. A vérengzésből a perzsákhoz csatlakozott helyi zsidók is kivették a részüket, akik úgy érezték, hogy most jött el az ő idejük. Órákon át tartott a módszeres mészárlás, sok keresztény inkább az öngyilkosságot választotta. Sarbarazt egy dolog foglalkoztatta, hogy a kereszténység egyik legszentebb ereklyéjét, a szent keresztet megkaparintsa, hiszen azzal a kezükben a perzsák a keresztény vallásra magára is óriási csapást mérhettek. Meg is találták a pátriárka palotája melletti konyhakertben elrejtve. Mire mindennek vége lett, a városlakók nagy többsége holtan feküdt az utcákon vagy a lakásában – kit, hol ért el a végzete. Legalább 90 ezer embert gyilkoltak meg a perzsák és a zsidók, és legalább 30 ezer túlélőt rabszolgaként hurcoltak el.

Képtalálat a következőre: „mapa de jerusalén ciudad vieja”Jeruzsálem ábrázolása bizánci freskón

Az első szent háború

617-ben a perzsa sereg folytatta az előrenyomulást, immár Egyiptom irányába. Niketasz vezetésével a bizánci erők maradéka Alexandria városába vonult vissza, de esélyük sem volt a tartós ellenállásra, ezért aki csak tudott, elmenekült a flottával. Egyiptom is elveszett a birodalom számára. A pár évtizeddel korábban oly erősnek tűnő birodalom alapjai recsegtek, ropogtak, fontos területei vesztek el.

Képtalálat a következőre: „波斯 帝国”A Szászánida Birodalom legnagyobb kiterjedése 621-ben

Hérakleiosz az összeomlás szélére sodródott, hajlandó lett volna bármilyen megalázó béke megkötésére is, csak megmentse Bizáncot a pusztulástól. De süket fülekre talált, a perzsák számára immár presztízskérdéssé vált, hogy elpusztítsák a „rómaiakat”. Bizánci krónikások szerint a császár azt is fontolgatta, hogy föladja a fővárost, és áthelyezi székhelyét Karthágóba.

Nem tudni, hogy mi vagy ki miatt gondolta meg magát, de az addig elcsüggedt uralkodó egyszerre tele lett energiával és hittel, és ez gyökeres fordulatot hozott az életében, de Európa történetében is. Hérakleiosz császár szent háborút hirdetett a perzsák ellen 620-ban, ami a hívekben és az egyházban is hatalmas lelkesedést váltott ki. Szergiosz pátriárka is a császár mellé állt, és az egyház vagyonát a szent ügy szolgálatába állította, ami azt jelentette, hogy az egyházi nemesfém tárgyak jó részét beolvasztották.

A pénzügyi fedezet megteremtése csak az első volt az előkészületek sorában. A császár úgy döntött, hogy minden felelősséget maga vállal, így személyesen ő fogja vezetni seregét is. Hónapokra bezárkózott palotájába, ahol minden létező katonai tárgyú könyvet elolvasott, majd rengeteg időt tanácsadói körében töltött a tervezéssel.

Saját maga kiképzése után következett a sereg átalakítása. Eddig a pontig a bizánci sereg szinte csak zsoldos katonákból állt, ami meg is mutatkozott a korábbi háborúk eredményein. Hérakleiosz egy új rendszer, a théma alapjait kezdte lefektetni, lényegében egy új, regionális hadsereget hozott létre. Az új sereg olyan katonákból állt, akik békeidőben tisztes földművelők voltak, míg háború esetén jól képzett katonaként harcoltak fizetés fejében. Az így létrejött gyalogos alakulatok katonáinak is érdeke lett a birodalomért való harc, hiszen így már a saját, az államtól kapott földjüket is védelmezték. De a katonák lelkére is szükség volt: a győzelem érdekében mindegyiküknek bízniuk kellett a szent ügyben, hinnie kellett abban, hogy Isten vigyáz rájuk. Ezzel egy motivált, hittel teli sereget épített fel a császár.

Képtalálat a következőre: „byzantine army 13th century”Bizánci katonák

A császár és hadvezérei 622-re látták elérkezettnek az időt az ellencsapásra. Úgy döntöttek, hogy nem védekezni fognak, hanem hatalmas kockázatot vállalva támadásba lendülnek a perzsa állam ellen, annak területére helyezik át a harcokat. Mivel Hérakleiosz birodalma ekkor két darabban volt, az lett volna a kézenfekvő, ha a támadással ezt az állapotot akarták volna felszámolni. Erre számítottak a perzsák is, és tévedésükért hatalmas árat fizettek. Hérakleiosz ugyanis a Kaukázus vidékében látta meg a lehetőséget az ellentámadásra. Itt olyan keresztény népek éltek, akiknek számítani lehet a csatlakozására. Innen dél felé fordulva már a perzsa állam központi területei irányába lehetett volna támadni.

Szinte minden katonát egy seregbe olvasztva gyülekezett a bizánci had 622 tavaszán. Ennek ára az volt, hogy Örményországtól egészen Hispániáig az egész birodalom védtelen maradt, egyedül a főváros védelmében maradtak hátra katonák. Óriási volt a kockázat, de vállalni kellett a győzelem érdekében.

A bizánci haderő 622-ben mindent egy lapra feltéve indult meg kelet felé, hogy egy szentnek nyilvánított háborúval döntse el a már 20 éve zajló konfliktust. Sarbaraz perzsa tábornok számára meglepetés volt, hogy a Kaukázuson át törtek előre, de a bizánciak után indult seregével. Júliusban érte utol Hérakleiosz hadát, és napokon át rajtaütésekkel próbálta zaklatni és bomlasztani a bizánciakat. De ezúttal semmi eredményt nem ért el ez a taktika, a bizánci katonák fegyelmezetten állták a sarat.

Pár nap múlva szemtől szemben is találkozott a két sereg. Hérakleiosz csapatai felfogták a perzsák támadását, de egy idő múlva hátrálni kezdtek. A perzsák azt látták, amit mutatni akartak nekik, az ő szemükben a bizánciak menekülőre fogták. Ám a perzsa nehézlovasok egyre jobban kimerültek és leszakadtak a többi egységtől, az íjászok szinte az összes nyílvesszőt ellőtték. És ekkor egy adott jelre minden megváltozott, az üldözőkből préda lett. Bizánci íjászok a lovakat vették célba, a gyalogos katonák a lovasokat támadták. A perzsák menekülni kezdtek, de a bizánci könnyűlovasok utánuk vetették magukat. Hérakleiosz új serege letette a névjegyét ezzel a győzelemmel.

Képtalálat a következőre: „arezzo piero della francesca affresco”Hérakleiosz serege megvív a perzsákkal – Piero della Francesca képe a 15. század közepéről

És eljön Mohamed

Senki nem tudta, hogy ennek a támadásnak a hatásai idővel a teljes ismert világot felforgatják.

A seregben ott voltak Hérakleiosz keresztény arab szövetségesei, a gasszánidák, akik korábban Bizánc keleti határait védték Palesztinában. Azzal, hogy ők évekre elhagyták a helyüket, az arab világban olyan bizonytalanság és egyben lehetőség adódott, amelyet egy próféta ki tudott használni a sivatag mélyén.

(A cikk a Bizánci Birodalom történetéről hamarosan folytatódik  A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.  

qubit.hu/2018/07/29/a-bizanci-csaszarsagban-alapoztak-meg-europa-jovojet