Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabó Gábor: Az "Intelmek"-et nem Szent István király, hanem Imre király írta fiához III. Lászlóhoz

2015.01.15

 SZABÓ GÁBOR: IMRE KIRÁLY „INTELMEK” FIÁHOZ  III. LÁSZLÓHOZ

 

 

Azt állítom, hogy az „Intelmek” szövegezése noha valóban királyi utasításra történt, korabeli, csak nem Szent Istvántól, hanem száz évvel későbbről, Imre királytól való fiához III. Lászlóhoz. Ezt igyekszem bebizonyítani. Először a hivatalos álláspontot ismertetem.

 

„Szent István király intelmei Imre fiához” című kézirat valóságos szerzőségét igazolta Havas László, kutatásai alapján. Tanulmányában kifejti, hogy „a mára vagy eltűnt, vagy lappangó Budai János-féle kódexet, amely ilyen módon napjainkban a legrégebbi ismert kézirat az Intelmekről, 1406-ban vették leltárba a Bécsi Császári Könyvtárban.” Továbbiakban elemzi, hogy: „Az eddig elmondottak alapján úgy tűnik fel, hogy az Intelmek kéziratos textusának két ága van, amely igazából csak a 15. század elején ragadható meg teljes biztonsággal a kéziratos hagyomány alapján. E körülménnyel hozható összefüggésbe az a régebbi elképzelés, amely a szaktudományban úgy bukkant fel, mint az Intelmek hitelességének, vagyis valóban a 11. századra visszavezethető voltának megkérdőjelezése. Mégis, ez a szkepticizmus egyáltalán nem megalapozott. A Szent Istvánnal foglalkozó legendák ugyanis egyértelműleg beszélnek az Istvánnak tulajdonított Intelmekről, s így a Legenda Maior alapján a Libellusnak már legalább 1077 körül léteznie kellett. Mi több: az is valószínűsíthető, hogy a Libellus szövege már a 11–12. század fordulója előtt ismert volt. A legendákban ugyanis jól megfigyelhető a Szent László politikájához kapcsolódó RegnumMarianum gondolata, miközben a De institutione morumban egyértelműen a Szent Péter-féle tradícióhoz való kapcsolódás a domináns. Ennek értelmében tehát semmi okunk kételkedni benne, hogy a Szent István személyéhez kapcsolt Intelmek valóban a 11. század első feléből származik.[…]

 

Az Intelmek esetében az egyik legszembetűnőbb vonás a széles körű irodalmi tájékozottság, amely egyaránt mutatja a klasszikus antik irodalom ismeretét, a bizánci előképekről való tudomást, a Karoling és a poszt-Karoling irodalom ismeretét, de legfőképpen azt, hogy a mű megfogalmazója rendkívül otthonos a Szentírás világában. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az Intelmek létrehozója kellőképpen tájékozott a platonikus filozófiában is, mert a munka egész megfogalmazására alapvetően egy platonikus gondolkodásmód és szerkesztés érvényes. Ahogy a platóni filozófia az ideától indul el, és a köztes fokozatokon át jut el mindig a hétköznapi emberi szféráig, vagy éppen megfordítva: a mindennapok emberi környezetéből jut el magáig az abszolút szellemig,  ugyanúgy a Szent István-i Intelmekben is ez a szemlélet jelenik meg, természetesen a kereszténységtől átformált alakban. Ez a gondolkodásmód a Libellusban főként a mű szerkezeti egészében érzékelhető nagyon jól, minthogy ebben a vonatkozásban az alkotás gondolatmenete teljesen platonikus utat jár be. A hégemonikontól indul el, vagyis a mindent átfogó és mindent megteremtő világszellemtől, attól a Deustól, az egyedül való Istentől, aki az ember hasznára a világi hatalmakat is létrehozta és átengedte, hogy az általa kijelölt személyek révén töltsék be feladatukat, miközben érvényesül a legfőbb isteni és természeti parancs: a szülők iránti szeretet (praefatio). Ez fogalmazódik meg az egyetemes, azaz a katolikus hitben (1. cap.), s ölt testet Krisztus egyházában, mintegy beteljesítve az incarnatiót (2. cap.). Ezért kell hallgatni a főpapok tanácsaira (3. cap.), amelyektől eljutunk a főemberek és katonák földi világához (4. cap.), amely a türelem és az igazságszolgáltatás evilági rendjén nyugszik (5. cap.), akárcsak az udvar színes politikai-kulturális élete, amelyben az idegeneknek is fontos feladat jut (6. cap.). Még szélesebben tárul fel a királyság belső közege a tanács révén, amely dönt az ország határairól, a haza védelméről, a városok és közösségeik megteremtéséről, az ellenség távoltartásáról (7. cap.). Az államnak ettől a nagyon is földi működésétől emelkedik fel azután újból a Libellus okfejtésének íve: a korábbinál még erőteljesebben híva fel a figyelmet a regnum legfőbb isteni törvényére, azaz a gyermekeknek a természettől való engedelmességére a szülők iránt (8. cap.).Majdmegjelenik az ima,mint a földi ember és helytartója kapcsolatának eszköze a legfőbb irányítóval (9. cap.), akinek tökéletessége az uralkodó számára a virtutes révén közelíthetőmeg leginkább (10. cap.), amivel a vizsgált alkotás visszakanyarodik a hégemonikonhoz, a nyitó In nomine Domini nostri Iesu Christi imádságformulához hozzácsatolva a megpecsételő és megerősítő záró részt: Amen /Havas, Szent Imre intelmei,www.iti.mta.hu/szorenyi60.html MTA Irodalomtudományi Intézet 2007/

 

Ami figyelemfelkeltő az „Intelmekben”, az egy hiány: Imre herceg szent életére való utalás. Ha ezt valóban Szent István írta, vagy íratta fiának, akkor ennek személyes jellegű, saját, uralkodásra készülő fiának adott atyai intelmeknek kellene lennie. Az apa jól ismerte fia szent életét, ezért a szövegben benne lenne, az erre való utalás, vagy a gondolatmenet a szent élettel összhangban állna. A szentek közé való hivatalos egyházi jelölést, a római katolikus egyház mindig is alaposan megvizsgálta. Tényleges életviteli bizonyságok nélkül, még egy tragikus sorsú herceg sem emelkedhetett volna szentek sorába.

 

Milyen életet élt a herceg?

 

„Legendaírói szerint Imre herceg egy alkalommal szolgájával a veszprémi Szent György-templomban időzött: ,,ottan imádságnak adván magát szívében elmélkedék, mi legyen... a legkedvesebb áldozat, amelyet Istennek fölajánlhatna. Hirtelen nagy tündöklésű világosság körülfénylette az egyháznak minden helyeit... s isteni szózat hallatszik: "Felette dicséretes a szüzesség; kívánatos kívánom én, te elmédnek és testednek szüzességét, ezt ajánld nékem, eme szándékodban mindvégig megállj!" - Imre pedig válaszol rá: ,,Úr Isten, Te ki vagy mind az egész világnak gondviselője és az emberi erőtlenségnek segítője, ki elragadod a fejedelmek lelkét, aki rettenetes vagy a földnek királyai előtt, végezd el kedvedet bennem." Ebből a történetből eredeztetik Imre szüzességi fogadalmát, melyet élete végéig meg is tartott.  Hogyan vállalhat szüzességet egy leendő király? A történészek szerint ebben az időben még élhetett egy bátyja, így a szívébe rejtett fogadalmat Imre betarthatta. Tizenöt éves korától az atyja maga mellé vette, és huszonhárom éves koráig nevelte.[..] Ekkor már csak ő élhetett testvérei közül, s így nem is csoda, hogy atyja a leendő királyt látta immár benne, így elvárta, hogy feleséget válasszon magának.[..] Imre herceg megkért és feleségül is vett egy királylányt, azonban házasságában is megőrizte fogadalmát: házasságában is szűz maradt. Ám nemcsak hitében volt tántoríthatatlan Imre herceg, de vitézül bánt a karddal is. Míg szüzességi fogadalma végett a középkortól napjainkig egy kissé bátortalan és némiképp nőies alak képzete alakult ki Imre hercegről, addig történetírók úgy feltételezik, hogy II. Konrád német császár Magyarország ellen vezetett hadjáratában az 1030-as győri csatát Imre herceg vezette, és győzött.” (Árpád-házi szentjeink - Szent Imre herceg Kormos Edit sulinet.hu)

 

A másik érdekesség, hogy az „Intelmek” hangsúlyozottan foglalkozik a koronával, de nem szól a másik hatalmi szimbólumról, a királyi lándzsáról.

 

Szent István Intelmeinek a korona ad értelmet, keretet és célt. A bevezető gondolatok után, még az első atyai-királyi tanács előtt ezzel a feltételes mondattal találkozunk: „Ha a királyi koronát meg akarod becsülni".1 A „korona" szó szinte mindenik fejezetben megjelenik, így az elsőben és az utolsóban is, ahol üzenetértékű módon az egész tanítás záradékát és pecsétjét nyújtja: „Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen."/Pásztori Kupán István: A Szentkorona és a magyar protestantizmus/(Keresztény szó)

 Szent István egy szent ereklyéjével felékesített királyi lándzsát kapott a koronájával együtt ajándékba a pápától, és III.Ottó császártól. A lándzsa képét még első dénárjára is rávésette.  A koronázási paláston is, kezében a lándzsával szerepel. A királyi lándzsa fontosabb hatalmi szimbólum volt, mint a korona, az ő korában. Főként azért, mert ez a „Szent Lándzsa” másolata volt.

„Mindezeket a fentebbiekben ismertetett lehetőségeket és vonatkozásokat figyelembe véve, a merseburgi püspök krónikájában az István koronában és királyként való megáldásban részesüléséről szóló “imperatoris predicti … gratia et hortatu” részletet a legalkalmasabban, korábbi fordításunk pontosabbá tételével úgy javalljuk fordítani, hogy Vajk “az előbb említett (III. Ottó) császár kegyéből és késztettetésére (vagy: utasítására) koronában és királyként való megáldásban részesült.” A ,benedictio’-nak királyként való megáldás kifejezéssel való fordítását, a felkenés szinonimájaként való alkalmazását korabeli király, vagy császárkoronázási szertartások szóhasználatára alapítjuk”

Lényegbe vágó a magyar király önállóságának és nem-hűbéres voltának császári, ottói szempontjából, hogy a dénár lándzsája a körirat szerint királyi lándzsa, s hogy Ademarus szerint regnumot és a császár szokása szerint maga előtt hordoztatható szent lándzsát kapott Ottótól, Theotmar szerint pedig püspökségeket alapít regnumában, s Ottó “kegyéből és késztettetésére (utasítására) részesült koronában és királyként való megáldásban.”

/Gerics – Ladányi Források Szent István királlyá avatásának történetéhez Magyar Könyvszemle   118. évf. 2002. 3.szám/

 

Bognár József: Vajk, a hitehagyott. Kényszerek és lehetőségek a X-XI. század fordulóján. c. munkájában további zavarokra hívja fel a figyelmet:

„A szent istváni mű mindmáig bennünket talán legjobban sújtó darabja az Intelmek nevű "eligazításunk" a miheztartás végett. Az Intelmekről úgy tanítják, hogy Szent István íratta fiának Szent Imrének. E műről azonban az egész Árpád-kor nem tud. A XV. században került csak elő, magyar törvényekhez volt hozzácsapva. Elsősorban ebből következtet a "kegyes" történetírás arra, hogy Istvánnak köze van hozzá. Ezt evidenciaként kezelik tudósaink. Ennek ellenére sokan foglalkoznak vele, mindenekelőtt szövegelemzések formájában, hogy bizonyítsák is. Igen érdekes egy írás. Állítólag 1020 körül írták, viszont mind a tíz fejezetének kezdő sorai - "In nomine sancte Trinitatis et individuae Unitatis" - XII. századi szófordulatok.

A tíz fejezetből az első három az egyházról szól. Arról, hogy mi a kötelessége az uralkodónak a papokkal szemben - fordítva semmi. További négy a világi országnagyokról. A nép, a nemzet nem létezik. A szerző sohasem használja "István országa" esetében a regnum (királyság) szót, helyette az alacsonyabb rendű comitatusról (tartomány) beszél. Ez akkora sértés, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyet bárkinek elnéztek volna. Aztán István fiát az "előző királyok" követésére buzdítja. "Eleink követését a királyi méltóságban a nyolcadik hely illeti meg. Tudod, hogy mindeneknél nagyobb királyi ékesség az előttünk valóknak törvényeit követnünk és tisztes szülőinknek szerinte cselekednünk. Mert ki is megveti eleink törvényeit, annak nincs gondja, az isteni törvényekre sem... Mert nehéz neked eme tartománynak uralmát tartanod, ha nem leendesz az előtted uralkodó királyok szokásainak követőjévé." Vagyis a pogány fejedelmeké? Más elődök ugyanis nem lehetnek az ő esetükben. Azt hiszem, ez elég világos szöveg, bár az apologetikusok erre azt mondják, hogy a szerző "úgy általában" gondolt a korábbi mindenféle keresztény uralkodókra.” /Vilagnezet.blog.hu/

Mivel István király hozta létre a püspökségeket, kizárt, hogy a királyi hatalmat alájuk rendelte volna.A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje”.. Hogyan lett volna rendjük, amikor épen csak megalakultak a püspökségek?!

„Azért is nevezték az első királyokat nagyságosnak, mert az egyházat nagyobbították.” Az első királyok: Szent István, és 1046-1095-ig a növekedés időszakában, I. András, I. Béla, Salamon, I. Géza, I. László. Ők nagyobbították az Egyházat, de honnan tudta volna ezt előre István király? A „nagyságos” jelző egyértelműen magyar sajátosság, nem utalhat a római, vagy konstantinápolyi, főként nem német királyokra. Az egész gondolatsor egy beállt keresztény országot mutat.

 „A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat”.. Hogyan létezhetett volna István korában olyan királyi tanács, amelynek befolyása lett volna a királyválasztásban, amikor épen csak megalakult az államszervezet?

„Györffy György a sokféleség kiegyenlítő szerepével a sokféleség termékenyítő jelentőségét állítja szembe: "A kiemelt passzust - Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő -, melynek Róma-motívuma Sallustiustól való átvétel (Cat. 6.), többen úgy magyarázták, mint a bölcs nemzetiségi politika első megnyilvánulását. A középkorban azonban nemzetiségi kérdés még nem volt, s így az Intelmek szavai nem értelmezhetők kisebbségekre.

Itt inkább a középkori központok »nemzetköziségéből« származó előnyről van szó. A királyi udvart az emelte, ha külföldi királynő és kíséret mellett idegen testőrsége volt; az egyházi központoknak dísze volt egy-egy nagy tudású itáliai, francia, angol vagy német főpap, egy-egy külföldi szerzetescsoport. A gazdasági életet pedig fellendítették a külföldi kereskedők és kézművesek, de haszon származott a mezőgazdaságra is új agrártechnikát meghonosító telepesekből." (István király és műve. Bp. 1977. 509.) István király intelmei/mek.oszk.hu/00400/00446/00446.

 

Ez a passzus is azt mutatja, hogy ha az irat keletkezését 1400-as évekre tesszük, akkor már jelentkeztek az országban a különböző nemzetiségi csoportok.

 Az „Intelmekben” a szerző az „Imádság megtartásáról”- szóló IX. fejezetben, többek között, így tanítja imádkozni a fiút:

"Uram, atyám, én életemnek Istene, ne hagyj engem álnokságnak gondolatában, az én szemeimnek ne adj kevélységet, és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságit, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram." Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon.”

Ha konkrétan nézzük a később szentéletűként elfogadott herceget, akkor ezt a tanácsot ilyen szövegezésben nem adhatta volna a király. Egy olyan fiúnak, akitől a test kívánságai olyan messze állnak, hogy még a házasság szent kötelékében sem hajlandó feleségéhez közeledni, ilyet nem ír egy apa. Különösképpen nem akkor, amikor annak dinasztiaalapítói kötelességei is lennének. 

A X. fejezetben, „A kegyességről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről” szóló intelmekkel fejezi be mondandóját, a feltételezések szerint, Szent István:

 „Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét. Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.”

Ezt a szöveget, a történészek szerint egy, az udvarban élő főpap írta. Viszont minden bizonnyal jóvá kellett hagyatnia Szent Istvánnal. Ugyanazt lehet megismételni, mint a fentiekben: Lehetetlen, hogy Imre életét közelről ismerő pap, ilyen módon fejezze be, a királlyal egyeztetett bölcsességeket. Ha más nem, de a szentéletű Imre ezt a szöveget személyes sértésnek tartotta volna, és kikérte volna magának.

 

Nem az idegen népek befogadására int Szent István!

Mályusz Elemértől Vekerdi JózsefigSzádeczky-Kardos Irmáig és másokig többen megfogalmazták már, miért értik vagy magyarázzák félre sokan a korabeli latin szöveget. Bár köztük sincs minden részletben egyetértés az írottak pontos értelmezéséről, megfontolásaik főbb vonalakban a következők:

– Több történész szerint „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge” mondat eredetijében a „regnum” szó jelentése nem „ország”, hanem „királyi udvar”, tehát István nem az ország etnikai felhigítását, hanem a király kíséretének erősítését javasolja.

– A latin „detentio” szót a vendégek „befogadása” helyett pontosabb „marasztalás”-nak fordítani. István eszerint itt mindössze annyit tanácsol Imrének, hogy a máshová készülő papokat, vitézeket beszélje rá az udvarában maradásra.

– Az Intelmek felidézi Róma példáját, melyet úgymond az idegenek tettek naggyá. Holott a szöveg „nemes és bölcs emberekről” szól, akik a birodalomba özönlenek, vagyis István nem egyszerű telepesekre gondolt, hanem válogatott előkelőségekre, akik a római császárnak ajánlják fel szolgálataikat.

– A latin szöveg a Magyarországra befogadandókat nem a népre utaló „populus” vagy „gens” szóval illeti, hanem a „viris” kifejezéssel, azaz István férfiakra, tehát elsősorban katonákra, vitézekre szűkítette le a kört.

– Az Intelmek következő passzusát nem szokás idézni: „Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik.” Márpedig ennek alapján Szent István nem az idegenek nyakló nélküli befogadására és szokásaik szolgai átvételére int, hanem ellenkezőleg: a nemzeti hagyományok őrzésére és a külföld hódítás elleni védekezésre.

valasz.hu/itthon/nem-az-idegen-nepek-befogadasara-int-szent-istvan-114618  

Az ellentmondások feloldásában Bognár József fent idézett írása nyújtott segítséget:

„mind a tíz fejezetének kezdő sorai - "In nomine sancte Trinitatis et individuae Unitatis" XII. századi szófordulatok.” 

Ezt az észrevételt figyelembe véve kerestem egy olyan magyar királyt, aki a XII. században élt, és szándékában állhatott gyermekének iránymutatást adni az uralkodásához. Ez a király állításom szerint Árpádházi Imre király (1196–1204) és a fiának adott útmutatása, az általunk ismert „Intelmek”:

 „III. Lászlót apja, Imre koronáztatta meg 1204. augusztus 26-án. Ekkor a kis László három vagy öt éves volt. A koronázására vélhetően azért került sor, mert Imre király közeledni érezte halálát, és zökkenőmentessé akarta tenni a trónöröklést. Imre rövidesen meghalt, de előbb testvérét, Andrást megeskette, hogy a kis Lászlót mindenben támogatni fogja.” Wikipédia.hu

Erre a történelmi helyzetre tökéletesen ráillenek az „Intelmek” kézirat sorai. Imre bátyja, a későbbi II. András, akihez az Aranybulla és a merániai Gertrudis köthető, elüldözte Imre fiát, aki ezért nem vette hasznát az „Intelmeknek”

 Aragóniai Konstancia kisfiával, a koronával és párthíveivel Bécsbe menekült VI. Lipót osztrák herceghez. András ezt nem nézte jó szemmel, és háborúval fenyegetőzött, ha Lipót nem adja ki a menekülteket. Mielőtt azonban tényleges háborúba sodródott volna Lipót és András, a gyermek III. László váratlanul elhunyt.”Wikipédia.hu

Királynak lenni veszélyes szakma, a konfliktusok megoldásához bármilyen eszköz megengedett. Az „Intelmek” pontos megnevezése ez lehetett: „Imre király intelmei fiához /III.Lászlóhoz/”. A kézirat lappangó időszakában az „Intelmek”-et valóságosa szerző Imre királyból Szent Imre herceg, szerzőként pedig, ennek megfelelően Szent István királyt tüntették fel.

 

Tarján M. Tamás : 1204. NOVEMBER 30. | IMRE MAGYAR KIRÁLY HALÁLA

1204. november 30-án hunyt el Imre magyar király (ur. 1196-1204), III. Béla (ur. 1172-1196) idősebbik fia, aki nyolc esztendeig ült hazánk trónján. Az uralkodó országlása elsősorban az öccse, András által támasztott trónviszályról vált nevezetessé, mely Imre, majd gyermeke, III. László (úr. 1204-1205) korai halála miatt végül az ifjabbik testvér győzelmével zárult.

Imre azon kevés Árpád-házi királyaink egyike, akinek a Szent Koronát már édesapja életében – 1182-ben – a fejére helyezték. A történészek a mindössze nyolc esztendős herceg korai koronázását azzal magyarázzák, hogy III. Béla ily módon próbálta meggátolni fivére, a trónkövetelő Géza mesterkedéseit, mindazonáltal a „turáni átkot” neki sem sikerült megtörnie. Béla ugyanis, aki 1196-ban – mindössze 48 évesen – befejezte földi életét, kisebbik fiát, Andrást hiába próbálta „lekötni” a még általa tervezett keresztes hadjárat áthagyományozásával, elgondolása rövid időn belül kudarcot vallott. Imre öccse a kezébe került hatalmat és pénzösszeget a szentföldi háború helyett arra használta fel, hogy bátyját a hatalom megosztására kényszerítse, vagyis hamarosan zsoldossereget toborzott, 1197-ben, a szlavóniai Macseknél pedig vereséget is mért fivérére.

Az uralkodó a fiaskó következtében arra kényszerült, hogy a szlavóniai és dalmát területekből dukátust alakítson ki András herceg számára, ezzel azonban a két fivér viszonya csak tovább romlott. 1199 során – ekkor már a főhatalomért – újabb polgárháború robbant ki Imre és öccse között, mely a Somogy megyei Rádnál ezúttal a báty javára dőlt el; András ezután VI. Lipót osztrák herceghez (ur. 1198-1230) menekült, III. Ince pápa azonban tekintélyénél fogva végül rendet teremtett Magyarországon. A következő esztendőben az öcs hazatérhetett, visszakapta dukátusát, a stabilizálódó belső viszonyoknak köszönhetően pedig Imre megmutathatta uralkodói és politikusi kvalitásait.

Árpád-házi királyunk rövid országlása során elsősorban a külpolitikában ért el sikereket: 1200 után eredményesen avatkozott be a szerbiai Nemanja István (ur. 1196-1228) és Vukán trónviszályába, egy alkalommal pedig hadjáratot vezetett Bulgáriába. Imre alatt Magyarország komoly befolyásra tett szert a Balkán-félszigeten, amit az is megmutatott, hogy az uralkodó – miközben Boszniában a bogumil eretnekek térítésében is jelentős sikereket könyvelhetett el – a bolgár és szerb királyi címet is felvette titulusai közé. A király emellett – az előbbi fél pártján – IV. Ottónak (ur. 1208-1215) és Sváb Fülöpnek (ur. 1198-1208) a német-római császári koronáért folytatott küzdelmébe is beavatkozott.

Imre talán egyedüli súlyos veresége a végül Magyarország nélkül meginduló IV. keresztes hadjárathoz kötődött, ennek során ugyanis a Velencébe érkező lovagokat a dózse – a szállítási díj elengedése fejében – saját külpolitikai céljaihoz használta fel. A köztársaság a Monteferratói Bonifác vezette hadat először Dalmáciában vetette be, így aztán Imre – és egyébként maga III. Ince pápa is – 1202 őszén megdöbbenten láthatta, ahogy a Szentföldre induló harcosok ostrom alá veszik Velence egyik legnagyobb vetélytársát, Zárát. A sikeres várvívás után a keresztesek kegyetlenül felprédáltak a gazdag kereskedővárost, majd folytatták útjukat Konstantinápolyig, mely metropolis később hasonló sorsra jutott.

A külpolitikai kudarcok után nem sokkal a belviszály is felélénkült, Imre ugyanis mindenáron el akarta ismertetni öccsével fia, László öröklését. Miután András uralkodói álmai ezzel teljesen szertefoszlottak, a herceg 1203-ban sokadik alkalommal is fellázadt a törvényes uralkodó ellen, Varasdon gyülekező seregét azonban a történet szerint Imre úgy tette ártalmatlanná, hogy fegyvertelenül bevonult testvére táborába. Miután a királyra senki nem mert kezet emelni, András ismét vereséget szenvedett, majd egy időre börtönbe is került, igaz, hívei nemsokára kiszabadították. Minden valószínűség szerint a herceg ismételten megpróbálkozott volna a trón megszerzésével, az események azonban az ő „kezére játszottak”, ugyanis 1204 során mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Imre súlyos betegségben szenved. A király innentől kezdve már arra törekedett, hogy megegyezzen Andrással, ezért 1204 augusztusában megkoronázott gyermekét öccse gyámsága alá adta. Az uralkodó végül november 30-án fejezte be földi életét.

Imre halála zűrzavaros állapotokat eredményezett, aminek következtében Aragóniai Konstancia gyermekével együtt hamarosan Bécsbe távozott, ahol III. László hamarosan meghalt. András herceg tehát végül elérte a célját, 1205-re megszerezte a magyar trónt, Imre özvegye pedig később a középkor egyik legnagyobb formátumú uralkodójának, II. Frigyes német-római császárnak (ur. 1212-1250) a felesége lett./rubicon.hu/magyar/oldalak/1204_november_30_imre_magyar_kiraly_halala/