Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Viktor: Rabszolgatörvény – a második esély

2019.01.11

 KISS VIKTOR /MÉRCE

Rabszolgatörvény – a második esély

Szerkesztve

A balliberális közvélemény legfontosabb élménye 2018-ban az volt, hogy a szabadon működő sajtótermékek és civil szervezetek egyre kisebb száma, a közigazgatási bíróságok létrehozása, a parlamenti tevékenység teljes kiüresítése, a mind nyíltabb és gátlástalanabb oligarchia-építés és korrupció, valamint az oktatás, a tudomány, a művészet területén zajló kulturkampf önmagukban nem képesek kirobbantani a széles társadalmi ellenállást, csak egy viszonylag szűk politizáló réteg ingerküszöbét érik el.[…]

A rabszolgatörvény ügye a hazai ellenzék nagy próbatételévé vált – de nem abban az értelemben, ahogyan a legtöbben az ellenzéki térfélen gondolják. A feladat nem abban áll, hogy az orbáni rendszerrel nyolc éve szemben álló és végveszélybe sodródó balliberális elitcsoportok és politikai szervezetek – az egyik utolsó esélyüket megragadva – jellemzően (fő)városi és középosztálybeli tiltakozásukatössztársadalmi/proletármozgalommá szélesítsék.

Az ellenzék nagy próbatétele, hogy képes lesz-e végre szembesülni azzal, hogy nem egy öncélú autoriter és oligarchikus féldiktatúrával áll szemben, amely ellen a mélyben már pattanásig feszült a népharag – hanem egy olyan rendszerépítési kísérlettel, amely a posztmodern kapitalizmus sajátosságaira és a globális erőviszonyokra adott racionális válaszként érthető csak meg.

Az elmúlt hetek egyik legfontosabb fejleménye, hogy egyelőre halkan és esetlegesen, de a túlóratörvény kapcsán végre újra felszínre tört a „tőkéről”, a „kapitalizmusról”, a „kizsákmányolásról” szóló beszéd, amelyet korábban oly sikeresen száműztek a baloldal szellemi gettóiba.

A baloldalnak most abban áll a felelőssége, hogy kapitalizmus-kritikai és társadalomelméleti eszközkészletét annak megértésére használja, hogyan hoz létre a hazai jobboldali „történelmi blokk” (Gramsci) sikeresen egy új hegemonikus kulturális-ideológiai alapzatot, és hogyan építi erre rá saját félperifériális gazdaságpolitikáját és jobboldali társadalomszervezési modelljét.

A baloldal felelőssége, hogy deklarálja:

a hatalommal szembeni fellépés egészen addig nem juthat túl rendőrökkel és biztonsági őrökkel való dulakodáson, és a kapitalista rendszer kritikája egészen addig absztrakt és hatástalan marad – ameddig nem tudjuk felszámolni ezek kulturális-ideológiai alapjait – mindazt, amit a jobboldal és a tőke új szövetsége oly sikeresen épít hosszú évek óta.

Az ellenzék akkor is a regnáló hatalom politikájának egyik ideológiai alappillérével találta magát szembe – és akkor csúfos kudarcot vallott. A NER világképe kezdettől arra épült, hogy létre kell hozni és menedzselni kell egy olyan gazdasági-politikai-szellemi-hatalmi centrumot, amely alkalmas arra, hogy szuverén szereplőként részt vegyen a globális folyamatokban, védelmezze és támogassa a magyar embereket, aktív szereplőként bekapcsolódjon a felbolyduló világ harcaiba és új viszonyainak kialakításába-kihasználásába.[…]

A második esély

A rabszolgatörvény kapcsán az ellenzék újra a hazai jobboldali politika egyik kulturális-ideologikus alappillérével találja magát szembe: 2010-ben az új hatalom meghirdette „az egymillió új munkahely” megteremtésének politikáját, amely a munkatársadalom világképével párosult és az „újraiparosítás”, a „családbarát kormány” és a „közmunka” szlogenjeivel forrott egybe.

A munkatársadalom ezen koncepciója nagyszerűen épített a magyar társadalom többségének konzervatív attitűdjeire éppen úgy, mint a rendszerváltás vesztes régióinak sajátosságaira, illetve a nemzetközi gazdasági környezet konjunkturális trendjeire – elvetve a 2008-as válság után a neoliberális nemzetközi szereplők által javasolt cselekvési terveket és a hazai balliberális oldal emberijogi-piacpárti individualizmusát egyaránt.

A munkaalapú társadalom világképének alapját eszerint az a fejlődés teremti meg, amely a politikai osztály, a nemzeti nagytőke és a német nagytőke érdekében, EU-s források bevonásával, munkamegosztásban telepíti ide és működteti a (főleg alacsony hozzáadott értékkel bíró) termelési és kiszolgáló kapacitásokat.

Ez a gazdasági modell sok szempontból bírálható fenntarthatóságát tekintve, de el kell ismerni, hogy sikeresen oldotta meg az alacsonyan képzett, deprimált térségekben élő népesség tömegeinek problémáját, bizonyos szintig beindítva a „fejlettebb” és a „szolgáltató”, illetve „beszállító” szektorok növekedését, 20 százalékkal emelve a munkaerőpiac aktivitási rátáját és lényegében eltüntetve a munkanélküliséget.

Aki a rabszolgatörvénnyel szemben tényleges és széles társadalmi ellenállást kíván létrehozni, annak tudnia kell, hogy nem csak önmagában egy „elnyomó hatalommal”, hanem az általa a félperifériális kapitalizmus viszonyai között épített munkatársadalommal is szemben áll.

Miközben az ellenzék minden fronton támadást indít a rabszolgatörvény kapcsán a kormány ellen, nem veszi észre, hogy ezzel azt a hatalmat támadja, amely úgy állítja be magát, mint amely magukat a munkahelyeket „hozta”, amelytől az ország számtalan települése fejlesztéseket „kapott”, amely maga is harcban áll a multinacionális cégek kegyeiért folytatott versengésben azért, hogy azok Magyarországon „teremtsenek” munkahelyeket.

Ma a kérdés nem az, hogy akarnak-e az emberek „önként” irreálisan magas „rendkívüli munkát” végezni – mert nyilvánvalóan nem. A kérdés, hogy hogyan lépnek a munkavállalók, amikor saját cégeik követelik majd tőlük a túlmunkát, amikor szembesülnek azzal, hogy kizsigerelési fokuk növelésének lehetőségét a kormány a munkahelyek „megtartásának” érdekében vezeti be a konkurenciaharccal és megrendelésdömpinggel párhuzamosan küzdő magyar gazdaságban. Amikor a bőrükön érzik majd, hogy aki a rabszolgatörvény ellen lázad, az a munka ellen lázad – az ellen a típusú munka ellen, ami a felhalmozó állam által sikeresen kiépített félperifériális kapitalizmusban a realitás.

Nem éppen önkéntes túlóra: lesz-e lázadás?

Jelenleg három tényező nagyban ellene hat bármifajta tényleges lázadásnak.

Először is: a kormányzat némileg joggal hivatkozik arra, hogy az „önkéntesen vállalható” túlmunka a gazdaság fehérítését szolgálja, hiszen a túlóra a posztmodern kapitalizmus globális viszonyai között akkor is tény, ha nem fogadjuk el. Számolni kell azzal, hogy a piacon munkavállalók ma tisztában vannak vele, hogy mit jelent a hétköznapi rögvalóságban (különösen a munkaidőkeretben foglalkoztatott státuszokban) az, amit a rugalmas, a flexibilis és a projektmunka fogalmaival szokott a szakirodalom illetni: akkor dolgozok, amikor van munka, és annyit, amennyit éppen kell – ha nem tetszik, akkor elmegyek máshova.

Másodszor: számolni kell azzal, hogy a munkahely létének ténye bizonyos térségekben és társadalmi csoportokban a jólét, a társas érintkezés és a társadalmi megbecsülés érzését kelti, különösen olyan településeken, ahol évtizedek óta nincs munka.

Ezeken a helyeken a munkavállalók – főleg, ha hagyományosan hozzászoktak a kemény munkához, mert esetleg régi ipari, vagy háztájizós térségről van szó – lojálisak lesznek a munkaadóhoz, még akkor is, ha „nagyon sokat kell dolgozni”.

Azt se felejtsük el, hogy a „minimálbéres” munkahelyeken az elmúlt években jelentős bérnövekedés volt (főleg a családi adókedvezménnyel együtt), ami tovább erősíti ezeket a szubjektív hatásokat. De ez szinte mindenhol igaz: az elmúlt hetekben nem egy figyelmeztetés jelent meg az érintettek, a dolgozó emberek részéről a különböző internetes fórumokon, amelyek mind arról szóltak, hogy a jól menő cégeknél létezik a túlóra, a jövedelem, illetve a munkakörülmények háromszögét érintő alkufolyamat – amely bár nem egyenlő felek között zajlik, egyelőre mindenki megtalálja benne a számítását.

Harmadszor: nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a tőkés „kizsákmányolásnak” idehaza az EU-s jogi kereteken kívül az is relatív gátját jelenti, hogy munkaerőhiány van, hogy a folyamatos béremelések korát éljük, illetve hogy éppen a legalkalmasabb munkavállalók könnyen elmehetnek, akár nyugatra, akár az ország fejlettebb régióiba, esetleg más cégekhez.

Azt pedig már Marx óta jól tudjuk, hogy a munka világában nagyon nehéz ellenállást szítani akkor, amikor a gazdasági fellendülés időszakát éljük – hiszen ekkor a tőke (és az állam mint foglalkoztató) számtalan kompenzációs eszközt engedhet meg magának és mobilitási utat nyithat a dolgozóknak – különösen idehaza, ahol korábban állandóan a válság, a reform, a munkanélküliség, a feketegazdaság és a megszorítás rémei fenyegették a munkavállalókat.[…]

Ebben az értelemben amikor az ellenzék a „rabszolgatörvényt” a fennálló hatalom népnyúzó hajlamának, vagy árulásának puszta bizonyítékaként kezeli és nem beszél a törvény megszületésének hátteréről, az színtiszta szocialista demagógia.

De hát hogyan beszélhetne itt bárki a kapitalizmus strukturális problémáiról akkor, amikor az alakuló teljes ellenzéki összefogás résztvevőinek jelentős része a neoliberalizmus vagy a piacgazdaság elkötelezett híve (Liberálisok, DK, Momentum stb.), másik része pedig a bezárkózó-protekcionista nézetek híve? A rabszolgatörvény felkarolásának egyetlen célja, hogy rányomja a széles társadalmi támogatottság pecsétjét a nagy összeborulásra, amely jelenleg az egyetlen útnak tetszik a 2022-es választási győzelemhez.[…]

Arról kell beszélnünk, hogy a „rabszolgatörvény” a posztmodern kapitalizmus skandalluma, aminek maga Orbán is csak egy szereplője. A félperifériális helyzet sajátosságairól kell beszélni, az EU strukturális és demokratikus kihívásairól, a tőke globális felhalmozási módjáról és zsaroló potenciájáról, a nemzetközi munkamegosztásról és a gazdasági ciklusokról, a bérmunka végéről és a technikai fejlődésről.

Arról kell beszélni, hogy a munkaalapú társadalom világképével kellene szakítani, mert a bérmunkához ragaszkodás egyre nagyobb bajokat fog okozni helyben és globálisan egyaránt.

A munka központi szerepének közeledő végéről kell beszélni és arról, hogy már ma fel kell venni a harcot a munkatársadalom képzeletvilágával (a fogyasztás, a magánélet és a karrier ideológiáival, a növekedés és civilizációs „jólét” jelen formáival stb.) és kiépíteni alternatíváját. Ennek során globálisan kell gondolkodni és lokálisan kell cselekedni – mondhatjuk újra két évtized távlatából.

Kiegészítve azzal a sürgető jelszóval, hogy a jövőből kell kiindulni, és a jelenben kell élni.

 

merce.hu/2019/01/08/rabszolgatorveny-a-masodik-esely/