Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIÉRT IS „EMIGRÁLT” BARTÓK BÉLA?

 

MIÉRT IS „EMIGRÁLT” BARTÓK BÉLA?

A ZSENIÁLIS ZENESZERZŐNEK MEGÜZENTÉK: HA NEM TÁVOZIK ÖNKÉNT, AKKOR MAJD VISZIK
RÉSZLET
 

Szokolay Sándor mondta nekem, hogy Bartók igazán nagytakarítást rendezett a klasszikus zenében. El is magyarázta hosszan, órákig tartó telefonbeszélgetéseink során. A XX. század legeredetibb, legkonzekvensebb, legalaposabb művésze volt. Nincs egyetlenegy átgondolatlan hangja sem.

Ezt már Kocsis Zoltán mesélte nekem, ráadásul úgy, hogy a zongora mellett rögtön illusztrálta. Néha szégyellem magam, micsoda emberektől hallhattam ezeket a csodálatos előadásokat, milyen gazdagon és bőven elmagyarázva. Egyáltalán nem aláztak meg, hogy visszakérdeztem, mert nem érthettem mindent. Ők soha nem aláztak meg, hogy nem az akadémián végeztem, ez tipikusan az élősködő középszer sajátja.

Bartók Béla sem volt arrogáns és felsőbbrendű, ha valaki nyitott szívvel közeledett hozzá, és kérdezett. Mindig válaszolt, ezért is fogadták be kedves parasztjai. Végtelen türelemmel kell a jót átadni. Ezt viszont tapasztalatból tudom. Harag, düh csak a rosszindulat, igénytelen restség nyomán ered. Szokolay Sándor és Kocsis Zoltán egyaránt tudtak nagyon haragosak és elkeseredettek lenni. Jogosan. Milyen érdekes: mindketten rajongásig tisztelték és ismerték Bartók Bélát, a zeneszerzőt, az előadóművészt, a tanszékvezető tanárt. Az embert.

Ezek az emberek olyanok, mint a nemzet gyógyszerei: keserűek, de a túlélésünk érdekében szó nélkül kellene lenyelni. Ehelyett a kényelmes középszer kikezdi őket. Mézbe, hízelgésbe, pácba, aljas lejáratásba csomagolja őket, hogy ne lehessen érezni az ízüket. Nehogy azt higgyük, hogy Bartókot a saját korában nem érték aljas kisajátítások, lejáratások, támadások, akár a sajtón keresztül!

Tessék elolvasni a fülétől a farkáig azt az igen szenvedélyes és dühös proklamációját, amelynek csak a végét idézgetik: „Csak tiszta és egészséges legyen az a forrás!”

Ő már életében nem kellett a vérzivataros, nemzetrontó XX. századnak. Mert tisztán látott, és kiállt a bornírt, ostoba hülyeség ellen. 1939-ben levelet írt Szabó Dezsőnek, akit személyesen talán nem is ismert. Nem kvaterkáztak a Tütü bárban. Nem kellett. Ebben az alig másfél oldalas kis levélben, amely azon a Remington írógépen készült, amit a Bartók Béla Emlékházba tettünk ki 2006-ban, leírja, ­miért ment el. Reménye sem volt addigra, hogy megjelenhet a Magyar Népzene Rendje. Megakadt a háborús készülődésen, a kultúra várhat.

Ilyen egyszerű. A német diktatúra és a szovjet diktatúra között ő már látta, hogy Magyarország menthetetlenül sodródik a megszűnés felé. Megüzenték neki, hogy először őt tüntetik el innen, ha bejönnek a németek, bár nem volt még a családjában sem zsidó származású. Csak nem kell a tükör a diktatúrának. Politikusaink, akik önnön pozícióikat tákolták, ahogy leveleiben maró iróniával írja, összevissza beszéltek, amikor ő már 1945 nyarán látta az orosz veszélyt.

Tisztán és világosan előre látta a magyar nép felmorzsolódását. És megírta a Szólószonátában és a Harmadik zongoraversenyben, de már Amerikában. (Bár hazudtak neki, „kegyeletből”, miközben Pesten mindenki tudta már 1943-ban, hogy rákos, hogy kiforgassák mindenéből, és a helyébe tolakodhassanak. Bartók kisebbik fiának, Péternek 25 évébe került, míg visszaszerezte a jussát, azaz a kéziratokat, hogy ne egy aukción végezzék most.)

Bartók Béla érezte, hogy soha nem látja viszont a hazáját, és megírta a Szólószonátát és a Harmadik zongoraversenyt. A világ legszebb, legmagyarabb zenéi! Életem során még soha nem tudtam zokogás nélkül végighallgatni, és vessenek meg érte, de ezt már vénségemre sem fogom szégyellni.

Ne keressenek ostoba, nyakatekert „megmagyarázatot” a Concertóra! Ez egy olyan titok, ami nem titok. Minden magyar tudja, érzi, és az övé. Mint a szerelem, a hazaszeretet, az anyánk ölelése, a Kárpát-medence virágai. Semmiségek, megfoghatatlanok, de nélkülük csak a fogyasztói társadalom biológiai sejtcsomói lennénk.

Kedves olvasók, ne hagyják magukat megvezetni, mert Bartók Béla minden jó szándékú emberé a földön, de leginkább a miénk, magyaroké! Hallgassák Kocsis Zoltán tolmácsolásában, sajnos már csak felvételről…