Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Németország felosztása a négy szövetséges nagyhatalom megállapodásával

 A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Nyugat-Németországnak nevezték nem hivatalosan a Németországi Szövetségi Köztársaságot (gyakran Német Szövetségi Köztársaság, NSZK) 1949-es megalakulása (május 23.) és 1990-es kibővülése (október 3.) között. A második világháború után Németországot a négy győztes nagyhatalom megszállási övezetekre osztotta, és 18 tartományt hoztak létre. A három nyugati megszállási övezetben lévő 12 tartomány hozta létre 1949-ben az NSZK-t, melynek fővárosa Bonn lett, majd ez után nem sokkal a szovjet megszállás alatt álló öt tartományból és Berlin szovjet zónájából megalakult aNémet Demokratikus Köztársaság (NDK, Kelet-Németország), ahol 1952-ben megszüntették a tartományokat. Végül Berlin három nyugati megszállási övezetéből létrejött a különleges nemzetközi jogállással rendelkező Nyugat-Berlin.

1990-ben az NDK megszűnt, területén újra megalakultak az 1952-ben megszűnt tartományok, Berlin pedig újraegyesült, és e hat tartomány csatlakozott a Németországi Szövetségi Köztársasághoz. Az NSZK tehát a folytonosságát nem veszítette el, de az állam köznyelvi elnevezésében a megosztottságot kifejező jelző értelmét veszítette.

Történelmi háttér

A fájlhoz képjegyzet tartozik

Megszállási övezetek Németországban1947-ben. A Lengyelországhoz és aSzovjetunióhoz csatolt keleti területek világos színnel vannak jelölve. A Saar-vidék francia protektorátus lett. Berlint a szövetségesekszintén négy megszállási övezetre osztották.

Szövetséges döntések a háború végén

1945 tavaszán, a Harmadik Birodalom, azaz a náci Németország kapitulációjával Európában befejeződött a második világháború. A győztes szövetséges hatalmak, AngliaFranciaország, az Egyesült Államok és aSzovjetunió már korábban, 1945 februárjában Jaltában tárgyalássorozatot kezdtek a háború lezárását követő világpolitikai rendezésekről és ezen a konferencián született döntés arról is, hogy Németországot a legyőzését követően négyhatalmi megszállás alá kell vonni.

Találkozási vonal

A szovjet erők keletről, a többi szövetséges nyugatról egymás felé közelítve tolták előre a frontokat és morzsolták fel a német ellenállást, majd 1945. április 25-én Torgaunál az amerikai és a szovjet egységek találkozásával elkezdődött a frontvonalak összezárulása. A találkozási vonal (angol kifejezéssel "line of contact") jelentette Németországon belül azoknak a területeknek a határát, amelyeket az előrenyomuló szövetséges erők elfoglaltak.

Megszállási övezetek

A négyhatalmi megszállás a négy hatalom megszállási övezeteinek (zónáinak) kialakítását jelentette, amelyek viszont nem a frontvonalak találkozási vonala mentén, hanem az egyes német tartományok eredeti határait követve történt. Így a zónák kialakítása 1945 nyarán jelentős csapatmozgásokkal járt, mert a nyugati és a szovjet csapatoknak is kölcsönösen át kellett adniuk egyes területeket. A felosztás eredménye végül a négy zóna lett.

Noha Berlin mélyen a szovjet megszállási övezetben helyezkedett el, a szövetségesek döntése értelmében a várost külön négyhatalmi megszállási területre, ún. szektorokra osztották fel, az egyes kerületek határai mentén.

A zónahatárok megszilárdulása[szerkesztés]

Nevezetesek voltak a NATO fonetikus ábécéből ismert kódokkal jelölt brit és amerikai ellenőrzőpontok, mint például a Helmstedt-Marienborn melletti Checkpoint Alpha, a szovjet zóna és Berlin amerikai szektora határán,Dreilindennél létesített Checkpoint Bravo vagy a legismertebb, a berlini amerikai és szovjet szektorok határán fekvő Checkpoint Charlie.

A zónákban a háború utáni kaotikus állapotok rendezése, a rendfenntartás, a nácitlanítási eljárások, az ellátás és az újjáépítés megszervezése az adott zónák katonai erőinek feladata volt. A rendfenntartás érdekében a hatóságok a zónák találkozásainál zónahatárokat alakítottak ki, amelyek a terepen kezdetleges drótkerítések, a közlekedési útvonalak metszésében pedig ellenőrzőpontok (checkpointok) felállítását jelentette. Az ellenőrzőpontok kezdetben a civil és a katonai forgalmat egyaránt ellenőrizték, a későbbiekben feladatuk a katonai forgalom ellenőrzésére korlátozódott.

A megszálló szovjet erők atrocitásai és a szovjet zónában mutatkozó ellátási zavarok miatt a német lakosságból sokan igyekeztek átköltözni a nyugati zónákba. A nyugati zónák parancsnokságai ennek a tendenciának nem örültek túlságosan, mert a saját lakosságuk ellátása is nagy erőfeszítéseket igényelt. A szovjet hatóságok viszont kezdetben nem csak eltűrték, de egyenesen támogatták a lakosság nyugati migrációját, abból az egyszerű meggondolásból kiindulva, hogy a távozók csökkentik a szovjet irányításra nehezedő ellátási terheket (ez a hozzáállás a későbbiekben természetesen az ellenkezőjére fordult).

A szovjet és a nyugati zónák közti zónahatárokon eközben fokozódott a feszültség: a nem kívánatos polgári migráció mellett gyakoriak voltak a szovjet erők oldaláról történő fegyveres, járműves határsértések és az ezeket követő, a zónahatárok mentén fekvő, nyugati övezetekbe tartozó települések elleni rablótámadások. Mindezek következtében és az időközben megváltozott szovjet nézőpont és igény miatt, 1946-ban a szövetségesek a szovjet és a nyugati zónák határát lezárták, és az átmenő forgalmat zónaközi közlekedési engedélyekhez kötötték.” Wikipédia

 

„A négy szövetséges hatalom átvette Németország politikai irányítását, amelyet 1945. június 3. nyilatkozatukban hivatalosan is megerősítettek. A „három nagy"július 17-én a Pots- dam melletti Cecilienhof kastélyban tartott konferenciája elsősorban a jaltai irányvonalakat pontosította az időközben tejesen megszállt Németországban. Utasításai előírták az ország tejes leszerelését és demilitarizálását, s a haditermelésre felhasználható egész német ipar megsemmisítését vagy ellenőrzését. A politikai elvek között megállapodtak a korábban elfogadott nácitlanításban, amely a nemzetiszocialista párt szervezetei és intézményei feloszlatásáról, a háborús bűnösök bíróság elé állításáról és internálásáról intézkedett, akik veszélyesek lehetnek a megszállásra vagy annak céjaira. A konferencia határozatai az ország közigazgatását a politikai berendezkedés decentralizálására és a helyi szervek felelősségérzetének növelésére alapozták. A demokratikus elvek szerint egész Németországban vissza kívánták állítani a helyi önkormányzatot, részben választott tanácsok útján, a katonai biztonsággal és a katonai megszállás céjaival összeegyeztethetően.

A Németország feldarabolási terveitől való csendes eltávolodásuk után – Byrnes amerikai külügyminiszter kompromisszumos javaslatát elfogadva – a három vezető megállapodott, hogy Németországot a megszállás alatt „gazdasági egységként” kezelik, de nem hoznak létre központi német kormányt. A Szövetséges Ellenőrző Tanács égisze alatt azonban államtitkárok vezetésével „néhány fontos központi német igazgatási szervet" alakítanak a pénzügy, szállításügy, közlekedés, külkereskedelem és ipar területén. A rendelkezések ugyan a német egység fenntartásának szándékára utaltak, de a byrnesi kompromisszum Szovjetuniónak tett jóvátételi ígéretei ugyanakkor meg is kérdőjelezték azt.

A Szovjetuniónak ugyan nem sikerült felvetetni a potsdami dokumentumba a Németország által fizetendő konkrét jóvátételi összeget (10 milliárd dollárt, megközelítőleg a javasolt összeg felét), de kilátásba helyezték, hogy a Szovjetunió jóvátételi igényeit megszállási övezete folyó termeléséből és az európai befolyási övezetében lévő országok kintlévőségeiből elégíti ki. A Szovjetunió saját részéből kárpótoja Lengyelországot. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és ajóvátételrejogosult többi országjóváté- teli igényeit a nyugati övezetekből és a megfelelő külföldi német befektetésekből fedezik. Arról is megállapodtak, hogy a Szovjetunió a saját megszállási övezetéből kapottjóvátétel kiegészítéseként a nyugati övezetekből is kap jóvátételt; a német békegazdaság számára nem szükséges és a nyugati övezetekből elszállítandó, felhasználásra alkalmas és komplett ipari berendezések 15 százalékának fejében azonos értékű élelmiszert és más terméket szállít. Ezen túlmenően „10 százalékát a német békegazdaság számára nem szükséges és a nyugati övezetekből elszállítandó ipari berendezéseknek oly módon, hogy ezt a szovjet kormánynak jóvátétel címén, fizetés vagy bármilyen más ellenszolgáltatás nélkül adják át. /20. századi egyetemes történet – I. Európa/.tankonyvtar.hu/hu/tartalom