Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JERUZSÁLEMBEN SION HEGYÉN ÁLLT A TEMPLOM

 A harmadik zsidó templom máshol is felépülhet – Hol állt valójában az egykori szent templom?

2015. május 4. hétfő KommentWritten by Bolla László

A jeruzsálemi zsidó templom és a szentek szentjének helyszínével kapcsolatban több elmélet is létezik, amelyek közül három számít ismertebbnek és mindhárom mellett számos igen meggyőző bizonyíték sorakoztatható fel.

A legnépszerűbb és legismertebb elmélet szerint a templom a jeruzsálemi Templomdombon, a jelenlegi Sziklamecset alatti területen állt. Létezik azonban két másik megalapozott teória is. Az egyik a Sziklamecsettől északra, a másik pedig délre helyezi az egykori templomot. Ez utóbbi, kevésbé ismert elmélet a jelenlegi írás tárgya. Ez nem azt jelenti, hogy ez tekintendő a legvalószínűbbnek, de úgy gondoljuk, hogy számos érdekes kérdést vet fel a bibliai próféciákat alaposabban tanulmányozni kívánó emberek számára.

A tények prezentálását követően mindenki maga döntse el, melyik elméletet tartja valószínűbbnek, észben tartva, hogy tényleg csupán elméletekkel van dolgunk.

„A templomok, amelyeket Jeruzsálem elfelejtett” című könyvében Ernest L. Martin elénk tárja elméletét, amely szerint az első és második zsidó templom a jelenleg elfogadottnak számító helyszíntől, tehát a mai Sziklamecsettől délre helyezkedett el. Az elmélet szerint a templom Dávid ősi városában, az Ophel patak felett állt, alátámasztva Jézus szavainak szó szerinti beteljesülését, amelyek szerint kő kövön nem marad majd a templomból annak lerombolását követően.

Képtalálat a következőre: „sion hegye”

Sion_and_Temple_mount

Sion hegye, Dávid városa

A templom egykori helyének pontos azonosításához elsőként Sion hegyét vagy más néven Dávid városát kell megtalálnunk. A Jeruzsálemről készített modern térképek ezt egytől egyig a városban található délkeleti hegygerinc déli részére helyezik. W.F. Birch munkájának és Ezékiásnak a Gihon pataktól a hegygerinc déli részéhez vezető alagút megásását jelző 1880-ban megtalált feliratának köszönhetőn a Sion valódi helyszínével kapcsolatos vita eldőlt. Végre kiderült, hogy a délkeleti hegygerinc egyenlő Sion hegyével és ugyanez Dávid városa is (I. Királyok 8:1).

Dr. Martin könyvéből kiderül, hogy az ókori Jeruzsálemet a Gihon patak köré építették, hogy ezzel biztosítsák a lakók vízellátását, hiszen a város 8 kilométeres körzetében ez volt az egyetlen vízlelőhely.

Bár Sion pontos azonosítása megtörtént, a tudósok a templom helyszínével kapcsolatos korábbi nézeteiket nem korrigálták az új felfedezés tükrében, így továbbra is megmaradtak a Sziklamecset és a Templomdomb mellett.

A Gihon patak

Dr. Martin szerint a templom délebbi fekvéséhez mutató második jel a Gihon patak, ami az egyetlen vízforrás a város területén belül. Aristeas1, egy korabeli szemtanú, aki Krisztus előtt 285-ben látta a templomot azt állította, hogy a templom egy kimeríthetetlen forrás felett helyezkedett el, ami a templom belsejéből fakadt. Tacitus2 római történetíró szintén arról számolt be, hogy a jeruzsálemi templom területén belül egy természetes vízforrás volt, ami annak belsejéből eredt. Dr. Martin úgy gondolja, hogy ez a forrás maga a Gihon patak volt, ami a Sziklamecsettől délre található, a délkeleti hegygerincnél.

A Gihon patak elhelyezkedése is fontos kérdés. Aristeas azt írta, hogy Dávid városának tetejéről észak felé tekintve az ember könnyen figyelemmel kísérhette a papok tevékenységét a templom területén belül. A Sziklamecset Dávid városától 300 méterre északra helyezkedik el, így túlságosan távol van ahhoz, hogy Sion tetejéről bármit is látni lehessen, ami a mecset környékén történik, arról nem is beszélve, hogy a Haram al-Sarif, azaz a Templomdomb területén soha nem volt semmilyen természetes vízforrás.

Amellett, hogy Aristeas és Tacitus is megjegyezte, hogy a templom saját vízforrással rendelkezett és az egyetlen ilyen forrás a környéken a Gihon patak, a Bibliából tudjuk, hogy ez a jövőbeli templomnál is így lesz.

Egy másik fontos földrajzi jelzés a Bibliában a Frigyládához kapcsolódik. Amikor Dávid a Frigyládát Jeruzsálembe vitte, egy külön sátrat készíttetett neki a Gihon pataknál. (II. Sámuel 6:17, I. Királyok 1:38-39). A Frigyláda Dávid uralkodásának hátralévő 27 éve, és Salamon uralkodásának első 11 éve során, tehát 38 éven keresztül ott maradt. Ebből a későbbi rabbik arra a következtetésre jutottak, hogy Júda minden későbbi királyát egy patak mentén kell királlyá koronázni, így Joást, Salamonhoz hasonlóan a Gihon pataknál koronázták meg, ahol akkor már a templom épülete állt (II. Krónika 23:10-11).

A Gihon patak

A templom az ókori Jeruzsálem közepén, a délkeleti vonulaton állt

A templom eredeti helyszínét egy másik, rendkívül egyszerű módszerrel is megállapíthatjuk. Josephus  Flavius zsidó történetíró azt írta, hogy az „alsó város”, ami egykor egy magas citadella (Akra vagy más szóval Dávid városa) helyszíne volt, egy félhold alakú hegyvonulaton terült el. Az Olajfák hegyéről szemlélve az észak-déli irányú látkép félhold alakú volt, amelynek „szarva” a Kidron-völgy felé mutatott. Az északi „szarv” a Templomdomb déli fala közelében kellett, hogy legyen, a déli pedig a Hinnom-völgy keresztezésénél. A félhold közepe pedig pontosan a Gihon patak felett található Ofel-domb.

Ebben az esetben is van egy szemtanunk, Abderai Hecataeus személyében, aki Nagy Sándor ideje körül írt arról, hogy a templom „szinte pontosan a város közepén helyezkedett el”.3 A Templomdomb ezzel szemben az ókori Jeruzsálem északi részének számít.

Mi történt a templommal a 66-70 közötti zsidó-római háború alatt?

Jézus néhány nagyon fontos információval szolgált az akkori templom jövőjével kapcsolatban. A templomból távozva a következőket mondta:

„Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Máté 24:2, Márk 13:2, Lukács 21:6)

A Lukács 19:43-44-ből további részleteket is megtudunk:

„Mert jönnek majd reád [Jeruzsálemre] napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Még a legliberálisabb szakértők is egyetértenek, hogy ezeket a kijelentéseket nem több, mint két generációval a zsidó-római háborút követően jegyezték fel. Amennyiben azok nem lettek volna helytállóak, számos, a kereszténység tanításaival szemben ellenséges ember élt akkoriban, akik boldogan előálltak volna, hogy hazugságnak nyilvánítsák Jézus szavait, ha azok lettek volna. Ezzel szemben Dr. Martin több, a történtek után 300 éven belül élt szemtanú leírását is felsorolja könyvében, akik megerősítették az evangéliumok állításainak pontosságát Jézus fent idézett kijelentésével kapcsolatban.

Jeruzsálemet és a templomot, annak minden falával, a földdel tették egyenlővé. Olyannyira, hogy még az alapköveket is kiforgatták helyükből. Szó szerint egyetlen kő sem marad a másikon, pontosan úgy, ahogy Jézus azt megjövendölte.

A szemtanúk közé tartozik Josephus4 és Titus, az a római hadvezér is, aki a zsidók elleni hadjáratot vezette. Mindketten megemlítik, hogy amennyiben a háború során nem jártak volna személyesen is a városban és nem a saját szemükkel látták volna a pusztítást, nem hitték volna el, hogy ott egykor egy város állt. Jelentőségteljes tény, hogy Josephus éppen Jézus szavait használja, amikor az alapkövek felforgatásáról ír:

„Akik az alapokat felforgatták, olyan mértékben tették [Jeruzsálemet] egyenlővé a földdel, hogy az arra járókat semmi sem győzhette meg arról, hogy azt [Jeruzsálemet] valaha is emberek lakták.”5

Ez az információ nem kevés jelentőséggel bír. Jeruzsálem épületeiből, beleértve a templomot is, egyetlen kő sem maradt a másikon. Josephus azt is elmagyarázza, hogy ez miért történt így.

A zsidók szokása volt, hogy aranyukat és egyéb értékeiket otthonaik fajába rejtsék, a templom pedig a zsidó nép kincstára volt6. Amikor a város, a templom épületével együtt a lángok martalékává vált, a falakban lévő arany megolvadt és befolyt a kövek illesztékeibe és repedéseibe, egészen az alapokig. Ahhoz, hogy ezt a kincset a római X. légió katonái megkaparintsák, a zsidó hadifoglyokkal az egész várost és a templom épületét kövekre szedették. Olyan mennyiségű aranyat tudtak kimenteni a kövek közül, hogy az arany árfolyama a zsákmány hatására a háború előtti érték felére esett a birodalomban7. Tehát az olvadt arany összegyűjtése miatt Jeruzsálem városa szó szerint felismerhetetlen kőhalmazzá vált.

Olyan nagy mennyiségű kőről volt szó, hogy Hadriánusz császár8 hatvan évvel később egy egész várost (Aelia) tudott építeni belőlük az egykori Jeruzsálemtől északnyugatra. Jeruzsálem délkeleti része egészen Eusebius koráig (265-339) egy felszíni kőbánya maradt, aki azon siránkozott, hogy a templom és Jeruzsálem köveit házak, színházak és templomok építésére használták.

Ezek a korabeli beszámolók ellentmondanak annak a ténynek, hogy egyetlen épületegyüttes a mai napig szinte érintetlen épségben maradt a városban.

Az egyetlen épület, ami túlélte a háborút

Bár Jeruzsálem városát a földdel tették egyenlővé, egy épület, ahol később a Sziklamecset is felépült, mégis viszonylag sértetlen maradt.

Mivel Titus, az esetleges felkeléseket megakadályozandó, elhatározta, hogy a X. légiót Jeruzsálemben hagyja, a katonáknak szálláshelyet kellett biztosítani. Titus először három kisebb épületet akart meghagyni katonáinak a felsővárosban, Josephus azonban leírja, hogy Titus távolléte miatt a katonák azokat is földig rombolták az arany utáni hajszában9. Későbbi ásatások megerősítették, hogy Jeruzsálem akkori felsővárosában soha nem voltak katonai szálláshelyek10.

Titus más megoldást talált csapatainak, amiről szintén szemtanuk tesznek bizonyságot. Eleázer, a masadai zsidók vezetője, aki végül inkább az öngyilkosságot választotta, mintsem, hogy a X. légió parancsnokának, Silva tábornoknak a kezébe adta volna magát, a következőket mondta:

 

„Alapjaiig lerombolták, semmi sem maradt belőle, csupán azt az épületet tartották meg, úgy értem azoknak a táborát, akik lerombolták [Jeruzsálemet] és ez még mindig ott áll romjaiban: csupán néhány szerencsétlen öreg fekszik ott a templom hamuin és néhány asszony, akiket keserves szégyenünkre életben tartottak.”11

Tehát Jézus és Heródes idejének Jeruzsáleméből egyetlen épület maradt fenn, mégpedig az, amit Titus megtartott katonái elszállásolására, és, aminek falai ma is ott állnak. Ez volt Fort Antonia, egy Heródes által építtetett erőd, ami lényegesen nagyobb volt az egykori templomnál. Josephus szerint akkora volt, mint egy város és egy egész légió elszállására alkalmas volt és ezt a célt egészen 289-ig töltötte be12. Mivel falai a háborút követően is viszonylag épségben maradtak, ráadásul 37 hatalmas ciszterna is volt ott, a X. légiónak tökéletes szálláshelyül szolgált és a rómaiak ezért tartották meg állandó helyőrségi erődként.

Josephus leírta, hogy Fort Antoniát egy hatalmas sziklakiszögellés köré építették, ami komoly védelmet szolgáltatott az épületnek. Ez a szikla a későbbiekben még fontos szerepet játszik.13

Josephus leírása tökéletesen ráillik a mai Templomdombra, a Heródes idejéből és még korábbról származó falakra és a Sziklamecsetre, ami a kérdéses kő nagy részét befedi.

Fort Antonia volt az egykori római Praetorium, ahol Pilátus kimondta Jézus ítéletét.

templebig

Josephus írásaiból láthattuk, hogy egy jelentőségteljes szikláról van szó, amit János is megemlít lithostrotos és gabbatha néven, az egyikkel a kő típusára, a másikkal inkább annak jellegére, magasságáre utalva. (János 19:13)

Fort Antonia falai, amelyek közé tartozik a zsidó Siratófal is, az egyetlen építmény, amelyek azokból az időkből megmaradtak. Ez 10.000 darab követ jelent, pedig a szemtanuk szerint a templomból egyetlen kő sem maradt meg és még az alapokat is felforgatták.

Későbbi korokban több zarándok is a Praetoriumként, nem pedig a zsidó templom egykori helyszíneként azonosította az épületet. A történelmi bizonyítékok szerint a korai bizánci korban, még Szaladin szultán idejében is (1187), a Praetoriumként azonosították a Sziklamecset alatt található sziklát.  Egy időben a Szent Bölcsesség temploma állt itt, ami szintén körbevette a szentnek vélt követ, amit a keresztények Jézus ítéletének helyszínéül azonosítottak.

A templomon belül már csak azért sem lehetett egyetlen nagy szikla sem, mert a szentek szentét többször is áthelyezték az idők folyamán. Minden alkalommal, amikor a templom udvarait kibővítették, a szentek szente északabbra tolódott. A szentéj eredetileg, tehát Salamon idejében, a déli faltól 15 méterrel északra állt. Később, Nagy Sándor idejében már 23 méterre volt a déli faltól, majd még később már 45 méterre tolódott, miközben a szentek szente mindig a déli és az északi faltól egyenlő távolságra került (Josephus, Contra Apion I. 22.). Heródes idejében még távolabbra helyezték, és már 90 méterre, de továbbra is a négyzet alakú templomépület mértani közepén állt. Josephus egy pontosan 600-szor 600 láb méretű négyzetként írta le a templomot a szentek szentével a közepén, ami mutatja, hogy a szentek szente mindig más helyen állt és egyedül a déli fal maradt változatlan az idők folyamán. Ez a tény önmagában kizárja, hogy egy hatalmas szikla lett volna a templomon belül, tehát a Sziklamecset alatti szikla kizárja, hogy a templom a Sziklamecset helyén állt volna.

Miért gondolják tehát oly sokan, hogy a Harm al-Sharif és a Sziklamecset azonos Salamon templomának helyével?

Dr. Martin leírja, hogy a keresztes hadjáratok résztvevői azért gondolták a Haram al-Sharifet a templom egykori helyszínének, mert I. Omár Kalifa az al-Aksza mecset építéséhez egy olyan sziklát hozatott, amit a zsidók a templom újjáépítéséhez akartak használni a Gihon patak mentén. Ebből a kőből lett a Kibla kő, ami az iszlám kezdeti időszakában az ima irányát mutatta a muzulmánoknak. A baraka nevű muzulmán hagyomány szerint egy szent helyről elmozdított kő az eredetivel egyenlő szentséggel ruházta fel az új helyet. Amikor a keresztes vitézek megérkeztek Jeruzsálembe, a keresztények Salamon templomának hívták az al-Aksza mecsetet. Arról a hagyományról is tudomásuk volt, ami szerint Jézus lábnyomai kitörölhetetlenül ott maradtak a mecseten belül található sziklán, annak ellenére, hogy tudomásuk szerint a Heródes által kiterjesztett templom inkább a mai Sziklamecset magasságában lehetett, amit akkoriban az Úr templomának neveztek.

Később egyéb legendák szövődtek a szikla köré. Szaladin idejére az iszlám követői szerint a sziklán Mohamed lábainak és kezeinek nyoma is látható volt. A legendák itt sem álltak meg. Idővel már az a hír járta, hogy Ábrahám lába nyoma, Gábriel arkangyal keze nyoma, sőt magának Istennek a „lábnyoma” is látható volt a sziklán. A muzulmánok azért találták ki ezeket a legendákat, hogy igazolják a mecset létjogosultságát az iszlám szent helyeként. Későbbi muzulmán szakértők tisztában voltak azzal, hogy ezek minden történelmi alapot nélkülöző néphiedelmek voltak csupán.

A hiedelmektől függetlenül láthatjuk, hogy a történelmi bizonyítékok szerint a Sziklamecset alatti kősziklát mindig is a Praetorium, nem pedig az egykori templom helyszínével azonosították, így az se az iszlám, se a judaizmus szempontjából nem számított szent helynek. Sőt, Omár megígérte, hogy a „keresztény sziklát és szent helyet” (ahol egykor a Bölcsesség temploma állt) érintetlenül hagyja a keresztények számára. Az iszlám csupán későbbi évszázadokban, amikor már több muzulmán legenda keringett a sziklával kapcsolatban, kezdte nagyobb figyelemmel körülövezni a helyet, így 692-ben Abd al-Malik megépíttette a Sziklamecsetet a kiálló szikla köré, ami korábban egy keresztény szentéj formájában őrizte Jézus emlékét.

A zsidó tekintélyek végül elfogadják a Haram al-Sharif-ot az egykori templom helyszínéül

A keresztes hadjáratok idején, 1165 körül, egy Tuledai Bejamin nevű zsidó kereskedő Jeruzsálembe látogatott. Nem rendelkezett különösebb történelmi vagy teológiai ismeretekkel, egy egyszerű kereskedő volt, aki feljegyzéseket készített utazásairól és fenntartások nélkül leírta, amit látott és hallott. Írásaiból kiderül, hogy földrajzi ismeretei és helymeghatározásai hemzsegtek a tévedésektől. A Haram al-Sharif-fal kapcsolatos akkoriban keringő történeteket hallva, elfogadta a dombot az egykori zsidó templom helyszíneként, mindenféle fenntartás vagy vizsgálódás nélkül. Ennek egyik oka az volt, hogy a helyi mendemondákból megtudta, hogy állítólag látogatása előtt 15 évvel, a délnyugati dombon megtalálták Dávid, Salamon és még néhány zsidó király sírját. A kereskedő elfogadta az információkat, anélkül, hogy a sírokat valaha látta volna, ami ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a Haram al-Sharif egyenlő volt a templom egykori helyszínével és Sion hegyével. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van.

Tuledai Benjamin beszámolóit számos korabeli zsidó tekintély megcáfolta. Maimonidész (1137-1204), a híres zsidó rabbi és orvos leírta, hogy a jeruzsálemi templom még mindig romokban hevert, ami nem mondható el a Haramról. Ugyanezt erősítette meg Dávid Kimchi rabbi (1160-1235) is, aki leírta, hogy a templom egykori helyén semmilyen keresztény vagy muzulmán épület nem épült még:

„És a [Templom] még mindig romokban hever, a templom helyén még egyetlen nemzet sem építkezett.”14

Ezek a cáfolatok azonban nem váltak elterjedté a zsidók között, akik annyira megörültek a királyok sírjainak „megtalálásáról” szóló történeteknek, hogy boldogan tették magukévá az elképzelést, miszerint ez a délnyugati domb lehetett az egykori templom helye. Azóta az archeológusok bebizonyították, hogy Dávid király állítólagos sírja a keresztes hadjáratok idejéről származik és egyértelműen hamisítvány.

Az akkoriban kezdődő vallásos sötétség korában az észérvek nem sokat nyomtak a latban, és a templom valódi helye feledésbe merült.

Wailing_Wall_Jerusalem_Victor_Grigas_2011_-1-50

A siratófal

A nyugati vagy más néven Siratófal a zsidók egyik legszentebb helyének számít manapság. A korábban keresztény szenthelynek számító nyugati falat, ami egy időben a keresztény asszonyok beszennyezett fehérneműinek lerakata volt, a muzulmánok 1570 körül alakították át.

A Siratófal, mint zsidó szenthely egy modern, minden történelmi hátteret nélkülöző találmány, amit a kabbalista kor egyik kiemelkedő alakja, Isaac Luria Ashkenazi (az „oroszlán”), szemelt ki a zsidó istenimádat számára, aki számos földrajzi tévedés eredményeként a nyugati falat választotta a zsidó gyülekezések helyszínéül. Luria rabbi mindössze 430 évvel ezelőtt, a XVI. században szentelte és avatta fel a Siratófalat. A zsidók tehát nem egykori templomuk egyik falánál, hanem egy római kori erődítmény tövében imádkoznak. Jézus idejében a fal túloldalán nem a zsidók szent temploma állt. Római szokás szerint a Praetorium területén valóban állt egy templom, csakhogy ezt a császárnak és valamelyik római istennek szentelték fel. Tehát a judaizmus egyik jelképének számító fal egy Jupiter tiszteletére épített templom falának maradványa.

Időkjelei: A fenti tanulmány néhány érdekes kérdést vet fel. Függetlenül az egykori zsidó templom valódi helyszínének pontos beazonosításától, úgy gondoljuk, hogy a templom fel fog épülni, így az, hogy a megoldást a Templomdombon álló mecsetek lerombolásával vagy a templomnak egy másik helyen történő felépítésével találják meg, igazából részletkérdés, mindenesetre érdekes látni, hogy több lehetőség is létezik.

A bibliai próféciák arra utalnak, hogy az Antikrisztus hétéves uralkodásának kezdetét egy különleges egyezmény aláírása vagy megerősítése jelölheti: „Erős szövetséget köt [az Antikrisztus] sokakkal egy hétre [hét évre]” (Dániel könyve 9,27a). Dániel ezt „szent szövetségnek” nevezi, ezért valószínű, hogy valamilyen módon köze lesz a valláshoz, vagy a vallási jogokhoz (Dániel 11:28, 30).

Sokan úgy gondolják, hogy a szövetség azt is lehetővé teszi majd a zsidók számára, hogy újraépítsék szent templomukat, ami igen fontos eseménye az utolsó éveknek, hiszen döntő jelentőséggel bír más bibliai próféciák beteljesedésében. Például lehetővé tenné a régi zsidó véráldozat folytatását, amit vallásuk szerint csak a jeruzsálemi Nagytemplomban lehet bemutatni. A véráldozatot Krisztus után 70-ben megszakadt, amikor a rómaiak földig rombolták a templomot.

Mindemellett nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Jézus engesztelőáldozata óta semmilyen épületre vagy rituáléra – amelyek amúgy is az eljövendők előképei voltak csupán – nincs szükség, ahhoz, hogy valaki megbékéljen Istennel (Lásd: Zsidók: 9:9-15), hiszen „ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik” és „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának” (Ap.Csel 7:48, János 4:23). A templom felépülése egészen más okból, a fent is idézett és más, a végső időkre vonatkozó bibliai próféciák beteljesedése miatt tekinthető fontos eseménynek, így a fenti írás is ilyen vonatkozásban lehet érdekes számunkra.

A cikkhez használt források: askelm.comcontendministries.com

Hirdetés

  1. Aristeas, Eusebius fordítása, 38. fejezet [↩]
  2. Tacitus, Történelem, V. kötet, 12. bekezdés [↩]
  3. Abderai Hecateus, Lásd: Josephus kontra Apion, I.22. [↩]
  4. Háború VI.1,1; VII.1,1. [↩]
  5. Háború, VII.1,1. [↩]
  6. Háború, VI.5,2. [↩]
  7. Háború, VI,6,1. [↩]
  8. Eusebius: Az Evengélium bizonyítéka, VIII. kötet, 3. fejezet, 405. rész [↩]
  9. Háború, bevezető, I.11. 29. Loeb kiadás [↩]
  10. Hillel Geva és Hanan Eschel 1997-ben megjelent cikke a Biblia Archeológia Folyóiratban [↩]
  11. Háború, VII.8,7. [↩]
  12. Lásd Josephus leírását Fort Antoniáról, Háború, V. 5,8 és III. 5,2 [↩]
  13. Háború, III. 5,2 [↩]
  14. Mishneh Tóra 8. rész, A templomi szolgálat [↩]

 hirekizraelbol.hu/