Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kalasnyik Márton: Mi van, ha Trump tényleg orosz ügynök?

 Oroszok, ha figyeltek: remélem, megtaláljátok [Hillary Clinton] harmincezer eltűnt emailjét! Szerintem a sajtónk nagyon örülne ennek

 
– mondta egy sajtótájékoztatón Donald Trump 2016. július 27-én. Az oroszok márpedig figyeltek, az egyik orosz katonai titkosszolgálat, a GRU hekkercsapata még aznap este hozzálátott, hogy megpróbálja feltörni azt a magánszervert, ahonnan Clinton a levelezését bonyolítja. Ráadásul mindez másfél hónappal volt azután a zárt körű találkozó után, ahol a Trump elnökválasztási kampányának vezetői (kampánymenedzsere, illetve a fia és a veje) egyértelműen jelezték az orosz államhoz kötődő egyéneknek, hogy érdeklik a Hillary Clintont lejárató információk.
Vajon Trump itt tudatosan próbálta terelgetni az orosz titkosszolgálatokat, hogy milyen jellegű információknak örülne igazán? Ez csak egy az ezer kérdés közül, amire még mindig nem tudni a választ Trump és az oroszok kapcsolata körül.

Abból a nyilvánosságnak szóló vádiratból tudjuk, hogy gyakorlatilag Trump ország-világ előtt elmondott kérésére aktivizálódtak az orosz hekkerek, amit múlt pénteken tett közzé a Trump és az oroszok összejátszása ügyében nyomozó különleges ügyész, Robert Mueller. Ezúttal 12 orosz titkosszolgálati tiszt ellen emeltek vádat az amerikai elnökválasztásba való beavatkozásról szóló összeesküvés miatt (ahogy a korábbi, kamuhír-propagandás vádirat, úgy a mostani, hekkertámadásokra koncentráló dokumentum is meglepően olvasmányosra, szinte kémregényszerűre sikerült).

A vádirat megjelenése idején Trump éppen európai körútját töltötte, aminek megint központi motívuma volt az észak-atlanti szövetségi rendszer aláaknázása. A NATO-csúcstalálkozón azzal fenyegetőzött, hogy az USA ki fog lépni a NATO-ból, ha a tagországok nem emelik lehetetlen mértékben a GDP-arányos katonai kiadásaikat (Trump tévesen azt gondolja, hogy ez valamiféle tagdíj vagy védelmi pénz). A hét második felében Nagy-Britanniában nyomást gyakorolt Theresa May miniszterelnökre, hogy minél előbb hagyja el az Európai Uniót. Egy vasárnapi interjúban megkérdezték tőle, hogy ki az USA legnagyobb ellensége, mire azt válaszolta, hogy az EU. Alig egy hónappal ezelőtt a kanadai G7 találkozón bomlasztotta a nyugati országok egységét a kereskedelempolitikai zsarolásával, és követelte azt, hogy Oroszországot újra meghívják a találkozókra.

Ma pedig Vlagyimir Putyin orosz elnökkel fog találkozni Helsinkiben, és külpolitikai elemzők már előre azt latolgatják, hogy vajon milyen nagyszabású engedményeket fog tenni az orosz elnöknek. Vlagyimir Putyin annak örülne a legjobban, ha esetleg az USA nevében Trump elismerné a Krím orosz elcsatolását, leállítaná a kelet-európai NATO-hadgyakorlatokat, vagy ígéretet tenne az orosz oligarchák elleni szankciók feloldására (utóbbit már megtette volna, ha az USA kongresszusa nem kötné a kezét). Trumpnak az a meggyőződése pedig, hogy az amerikai választásokba való orosz beavatkozást nem tartja olyan komoly dolognak, hogy problémázni kellene rajta, a múlt heti vádemelések után sem változott meg. Egyébként sem lenne túl hiteles, ha szembeszállna azzal a külső beavatkozással, ami éppen őt és szövetségeseit segítette hatalomra, és segíti majd várhatóan a novemberi időközi választásokon is.

Trump Helsinkibe érkezik. AFP PHOTO / Brendan SMIALOWSKI

Önmagában a találkozó léte is nagy győzelem az orosz elnöknek, aki ismét a világpolitikát meghatározó szereplőként tetszeleghet, hiába egy törpe Oroszország a világgazdaságban. Putyin és az orosz geopolitika céljait egyébként sem szolgálja jobban semmi, mint ha viszály támad az USA és szövetségei között. Ebből a szempontból Trump fokozódó diplomáciai ámokfutása a legnagyobb ajándék, amit az orosz külpolitika el tudott volna képzelni.

De miért elkötelezett ennyire Trump, hogy Putyinék szekerét tolja? Az amerikai sajtó gyakorlatilag oroszlázban él, amióta Trump – amilyen szorosan, olyan váratlanul – megnyerte a választást, és kiderült, hogy kampánya kapcsolatban állt az orosz hatalomhoz közel álló szereplőkkel, ráadásul ezt már a választások előtt is vizsgálták szövetségi nyomozók. Az amerikai titkosszolgálatok szerint arra a sokrétű dezinformációs beavatkozásra, amivel az oroszok belenyúltak az amerikai választásokba, személyesen Putyin adott parancsot.

Riporterek, tényfeltáró újságírók és egyszerű állampolgárok százai, talán ezrei próbálnak a végére járni annak, hogy egészen pontosan milyen viszonyban is volt a megválasztott amerikai elnök, illetve üzleti és politikai köre az oroszokkal, pontosabban Vlagyimir Putyin rezsimjével. A tévés hírműsorokban a Watergate-ügyhöz hasonló lebilincselő folytatásos történet lett a Trump-orosz kapcsolat, Mueller ügyész minden lépését feszült érdeklődéssel követik. Ennek köszönhetően több tucatnyi orosz oligarchával, titkosügynökkel és más érdekes szereplővel ismerkedhetett meg az amerikai közvélemény.

Mivel a tét és az elnök politikái által kiváltott érzelmek elég nagyok, ezért talán nem meglepő, hogy nincs hiány összeesküvés-elméletekből.* A teljesen realisztikus történet, ami elkezdett kirajzolódni az amerikai sajtóban megjelentett történeteket összerakva, szintén egy összeesküvésről szól. Eszerint az oroszok káoszt akartak nyugaton, ezért folyamatosan segítik titkosszolgálati eszközökkel azokat a politikai erőket, amelyek támadják a hazai intézményeket és szimpatizálnak az oroszországi berendezkedéssel, külpolitikai törekvésekkel. Donald Trump kampánya pedig tele volt opportunista emberekkel, akik különböző okokból ugyan, de szívesen fogadták az oroszok támogatását. Trumpot viszont nem az oroszok mozgatják eszerint az elgondolás szerint, csak jókor volt jó helyen.

Mi van, ha végül a legszélsőségesebb összeesküvés-elméletről fog kiderülni, hogy igaz volt?

Végső soron a később Nixon elnök bukásához vezető Watergate-ügyet is sokáig egy valószínűtlen összeesküvés-elméletként kezelték. (A közvélemény pedig csak a Nixon-hangfelvételek nyilvánosságra kerülése idején fordult az elnök ellen.) Ehhez képest amit most tudunk a Trump-orosz botrányról, az bizonyos szempontból már sokkal durvább, mint az elbénázott betörésből indult Watergate-ügy.

Több, az Obama-kormányzat idején vezető beosztásban lévő titkosszolgálati vezető (többek között John Brennan volt CIA-főnök és James Clapper korábbi hírszerzési igazgató) nyilatkozott úgy, hogy szerintük Trump legalábbis tudtán kívül az orosz titkosszolgálatok óhajainak megfelelően cselekszik. A korábban atlanti kémkörökben kifejezetten hitelesnek tartott Cristopher Steele-féle dosszié számos állításról pedig bebizonyosodott, hogy tényszerű*.

A rengeteg Trump-orosz kapcsolódási ponton* és a gyakran titkosszolgálati forrásokra építő cikkeken túl három igazán nagy, de legalábbis nehezen kimagyarázható jelét adja Trump, hogy valami igenis lehet az elgondolás mögött:

  • Trump reakciói az orosz választási beavatkozásra olyanok, mint amit egy olyantól várnánk, aki valamilyen módon részese vagy tudatos haszonélvezője ezeknek a beavatkozásoknak.
  • Trump szinte mindenkivel hihetetlenül agresszív otthon és nemzetközi téren is, Vlagyimir Putyinra viszont még egyetlen rossz szót nem mondott.
  • Trump nagyon régóta szidja a NATO-t és az amerikai szövetségi politikát, de ez is elkezdődött valamikor: véletlenül pont 1987-es moszkvai látogatása után.

Egyik sem közvetlen bizonyíték, mégis nehéz magyarázatot találni rájuk. Legalábbis anélkül, hogy feltételeznénk, hogy valamilyen összejátszás lenne vagy lett volna Trump és a Kreml között.

Miért gondolta úgy Trump, hogy 1987-ben el kell kezdenie kampányolni az USA szövetségesei ellen? És miért ez lényegében az egyetlen dolog a világnézetében, amiben azóta is konzekvens? A kérdést hasonlóképpen veti fel Jonathan Chait a múlt héten a New York Magazine-ben megjelent hosszas cikkében, illetve Luke Harding brit újságíró, aki “Összejátszás” (Collusion) címmel írt könyvet a Trump-kampány orosz kapcsolatairól.

Trump korábban semennyire nem érdeklődött a politika iránt, 1987 szeptember 2-án viszont közel százezer dollárt költött egy véleménycikk teljes oldalas reklámként való megjelentetésre a New York Times, a Washington Post és a Boston Globe hasábjain. Ebben harsogja el először az azóta megszokott véleményét, tehát hogy az USA szövetségesei (Japán, Szaúd-Arábia, NATO-országok) valójában piócák, amelyek az USA haderején élősködnek, és arra kellene kényszeríteni őket, hogy maguk fizessenek a haderejükért.

Nem sokkal ezelőtt, 1987 júliusában járt Trump először Moszkvában. A feltörekvő ingatlanfejlesztő egy évvel korábban találkozott a washingtoni szovjet nagykövettel, Jurij Dubininnal. A nagykövet lelkesen hízelgett Trumpnak, majd meghívta Moszkvába, hogy egy ottani Trump-toronyházat építsenek a szovjet állam támogatásával. (Az üzletből azóta sem lett semmi, pedig Trump a legismertebb könyvében, az Art of Deal-ben is ír a tervekről.) Az utat a korszak ismerői szerint szinte biztos, hogy teljesen egészében a KGB szervezte, ahogy az is, hogy bármit mondott vagy csinált Trump ezen az úton, biztosan egy orosz dossziéba került.

Mindez éppen akkor történt, amikor a KGB – annak utolsó vezetője, Vlagyimir Krucskov kiszivárgott utasításai szerint – a nyolcvanas évek közepétől igyekezett felpörgetni az amerikai befolyásos szereplők beszervezését. Különösen azokét, akiken látszik, hogy feltörekvők, nárcisztikus személyiségjegyeik vannak, esetleg zsarolhatók üzleti vagy nőügyekkel. Közben a Szovjetunió megszűnt, a KGB most már FSZB néven működik tovább, és Vlagyimir Putyin személyében elnököt is ad Oroszországnak. (Putyin egykor maga is külföldieket próbált beszervezni a KGB-nek, csak Kelet-Németországban, és állítólag nem volt olyan sikeres ebben.)

Trump innentől gyakran beszélt arról, hogy indulna elnökválasztáson. Ezt több mint két évtizeden át nem lehetett komolyan venni, 2012-től kezdve viszont már elkapta a korszellemet, amikor Obama elnök USA-n kívüli születésével kezdett kampányolni. Ugyanebben az időben a Trump-cégcsoportot vezető fiai többször is azzal kérkedtek, hogy nincs szükségük amerikai bankok hiteleire, mert annyi pénz érkezik hozzájuk orosz vevőktől. 2013-ban idősebb Trump újra Moszkvában járt, ezúttal egy szépségversenyen (itt történt vagy nem történt meg a Steele-dosszié állítólagos pisi-incidense), aztán két évvel később már javában folyt a valószínűtlen sikerrel zárult elnökválasztási kampánya.

Amióta pedig megválasztották, egyre terebélyesebb az oroszbotrány, amire az elnök alapvetően két módon válaszol. Tagadással – erről gyakran kiderül utólag, hogy nem tényszerű -, illetve az ellene folyó nyomozás agresszív támadásával, hiteltelenítésével. Mindkettő arra utal, hogy az elnöknek valami súlyos takargatnivalója van.

Persze egyelőre nem került a nyilvánosság elé semmilyen közvetlen bizonyíték arról, hogy Trump egy beszervezett, együttműködésre zsarolt orosz ügynök, ez mind spekuláció. És vannak ellenérvek is. Például a Trump-kormánynak is vannak oroszellenes lépései: Ukrajnának rakétarendszert adtak el, orosz oligarchák ellen szankciókat hoztak (igaz, előbbinél felmerült, hogy esetleg a Manafort elleni nyomozásnál szeretnék elérni, hogy az ukránok kevésbé legyenek együttműködőek, a szankciók kiterjesztése ellen pedig Trump keményen lobbizott).

Putyin és Trump a vietnami APEC-csúcstalálkozón. AFP PHOTO / POOL / JORGE SILVA

Az orosz geopolitikai érdekeket segítő lépéseire is vannak jóhiszeműbb magyarázatok. A multilaterális tárgyalásokat a saját, kemény, egy-az-egyben ingatlanfejlesztői tárgyalásokhoz szokott múltja miatt utálhatja. Az utóbbi években kötött nemzetközi szerződéseket Obama öröksége miatt szeretné talán felszámolni, és az is lehet, hogy amit az USA demokratikus szövetségesei mondanak neki, mind Obamára és a demokratákra emlékezteti, ezért viszolyog tőlük olyan látványosan. És talán azért vonzódik Putyinhoz, amiért Hszi Csinpinghez is, tehát mert szimpatikus neki a tekintélyelvű uralom.

A legerősebb ellenérv pedig talán az, hogy ha tényleg tudatos összeesküvésben lenne Trump Putyinékkal, akkor miért csinálja ennyire nyíltan? Az ember néhány kémregény után ennél a teljesen egyértelmű viselkedésnél nagyobb csavarokat várna. Mindenesetre bármi is az igazság, sokan nagyon szeretnének hinni ebben az elméletben, és reménykednek abban, hogy Robert Mueller ügyész belátható időn belül a nyilvánosság elé áll az egész történettel.

De addig sem lehet teljesen kizárni a lehetőséget, hogy Trump a nemzetközi politikában a Kreml érdekeit érvényesíti, mert utóbbi valamivel, legyen az pénz vagy kompromittáló információ, zsarolni tudja. Ez egy olyan lehetőség, amivel számolnia kell például az USA viselkedését furcsálló európai vezetőknek is. A dolog kétélű: egyrészt kedvező, hogy az USA nem a saját, valós geopolitikai érdekei mentén hátrál ki szövetségesei mögül, hanem egy átmeneti, Trump elnökségének végéig tartó szakasz ez.

Az viszont kifejezetten veszélyes lehet hosszú távon, hogy Trump szép lassan az oroszok mellé és a hagyományos szövetségesei ellen hangolja a republikánus párt bázisát. Ennek máris vannak jelei. A korábban a demokratáknál oroszellenesebb republikánusok most már feleakkora arányban tartják veszélynek Oroszországot, mint a demokraták. A republikánus közvéleményre leginkább érzékeny szereplők, a republikánus szentárok egy csoportja pedig a közelmúltban Oroszországba utazott, ahol a megbékélés fontosságáról beszéltek.

g7.24.hu/vilag/20180716/mi-van-ha-trump-tenyleg-orosz-ugynok/