Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy Írországból hazaköltöző magyar a Mandínernek

2018.07.26

 Képtalálat a következőre: „Lánczi Tamás”

Egy hazaköltöző magyar a Mandínernek

2018. július 25. 10:08
 
 
 

2010-ben ment ki Írországba, ott felépített egy sikeres vállalkozást, idén pedig fogta magát és hazajött. Stumpf-Biró Balázs élvezi az itthoni életet és nagy tervei vannak. Szerinte a kivándorlás sem tragédia, sőt, lehetőség; ahogy a bevándorlás is az. Persze nagyon nem mindegy, kik vándorolnak be.

Képtalálat a következőre: „Lánczi Tamás”

Jeszenszky: Szóval hogyan is zajlott ez a londoni mosogatós karrier?!

Stumpf-Biró Balázs: Haha, minden stimmel, csak nem London és nem mosogatás… A 2000-es években elsősorban fogászati turizmussal foglalkoztam itthon. Közismert, hogy rengeteg nyugat-európai országból járnak Magyarországra fogászati kezelésekre, most már évtizedek óta. A nyugati határszélen, különösen Sopronban ez számos poént is megihletően látványos a mai napig, de már a 2000-es évek elején elkezdett a dolog egyre inkább Budapest felé tolódni, ahová viszont zömmel skandináv, illetve angolszász területről érkeztek a betegek. Repülőjeggyel, szállással, itt tartózkodással együtt is kb. 50-60%-ot tudtak spórolni ahhoz képest, mintha otthon kezeltették volna magukat. Természetesen nem egy-egy tömésről beszélünk, hanem komolyabb kezelésekről; masszív fogpótlások, implantátumok, hidak, koronák…

Te magad is fogorvos vagy?

Nem, én a szervezéssel, a háttérmunkával, az üzleti oldallal foglalkoztam mindig is. Elsősorban az ír piacra, az onnan érkezők beutaztatására koncentráltunk. Aztán láttuk azt is, hogy változik a piac, egyre fontosabbá vált a helyi jelenlét, így néhány korábbi páciensünk közreműködésével, két fogorvos társammal elkezdtünk negyedévente kijárni Írországba, ahol egy szállodai szobát kibérelve, egy hétvége alatt megnéztünk 50-60 beteget. Adtunk mindenkinek egy árajánlatot, és a 70-80 százalékuk el is jött Magyarországra kezeltetni magát.

Szóval akkor ilyen jó kelet-európai módon, kimentetek, aztán aláígértetek a helyieknek?

Egyre nagyobb volt a verseny az itthoni szereplők között, egyre több mindent átvállaltak – pl. repülőjegy, szállás, stb. – azért, hogy a páciens őket válassza, ezért egyre fontosabbá vált a kinti személyes bemutatkozás, a bizalomépítés. Ez két évig működött is nagyon jól, aztán eljött az ideje, hogy szintet lépjünk és keressünk egy ottani fogászati rendelőt, amit havonta egyszer, egy hétvégére kibérelhetünk, hogy helyben csináljunk kezeléseket. Csak hát ugye ez nem volt könnyű, mivel

elég hamar híre ment, hogy konkurenciát jelentünk a helyi fogorvosoknak.

Így lyukadtunk ki oda, hogy egy üzletházban találtunk egy 80%-os készültségű rendelőt, amit történetesen lengyelek rendeltek meg, de aztán a válság keresztülhúzta a számításaikat, mi pedig épp jókor voltunk jó helyen. Így meg tudtunk egyezni a tulajdonosokkal, csak be kellett rendeznünk, és már jártunk is ki, egyelőre egy-két hetente hétvégéken, és helyben csináltuk a kezeléseket. Így is mintegy a megszokott, ottani árak feléért, de felajánlottuk, hogy még további 10-20% megtakarítást jelent, ha Magyarországra jönnek… Mindössze néhányan választották ezt az opciót. Az volt tehát a legfontosabb, hogy ott voltunk, helyben csináltuk meg, belátható időn beül, jó áron, jó minőségben, magas színvonalon.

De hogyan tudtatok ennyivel olcsóbbak lenni úgy, hogy ti is ott voltatok már helyben?

Az egyik, hogy a fogászati kezelés, mint oly sok helyen a világon, azt gondolom, Írországban is irreálisan drága. Egyszerűen annyi, amennyi, és senki sem kérdőjelezi meg. A gazdasági válság ellenére sem vitték lejjebb az árakat, inkább végigszenvedték kevesebb pácienssel. A másik, hogy bár a bérleti díj, az asszisztencia nekünk is ugyanannyiba került, azonban az orvosi munkadíj, valamint a fogtechnikai háttér volt az, amiben nagyon versenyképesek tudtunk lenni.

Gyanítom, hogy a helyi fogorvosok azért nem annyira örültek ennek…

Minden bizonnyal nem, de

szerencsére nem olyan a temperamentumuk, hogy ránk gyújtották volna a rendelőt;

Olaszországból hallottam ilyen történeteket… De az az igazság, hogy még csak reklámozni sem nagyon kellett a jelenlétünket, másfél év után már olyan szinten jöttek ajánlásra a páciensek, hogy 4-5 hetes várólistáink alakultak ki. Végül már heti hét napot voltunk nyitva, és naponta mintegy 100 embert néztünk meg. 2011 nyarán, az induláskor három főből állt a vállalkozás, és a két fogorvos egy széken, hétvégenként nézte meg a betegeket. Ebből lett az, hogy végül kilenc széken dolgoztunk, 63 emberrel, ebből 16 fogorvos. Aztán kitelepítettük a fogtechnikai laboratóriumot is…

Totális sikersztori. Miért vagy akkor itt?

Eleve öt éves tervem volt arra, hogy felépíteni a vállalkozást, megszerezni az állampolgárságot, aztán eladni és hazajönni. Végül is hét év lett belőle. A társaim nem akarták eladni a céget, viszont a további bővülést is ellenezték, inkább nyugodt, stabil körülmények között tovább szerettek volna dolgozni, lévén, hogy ők fogorvosok, ráadásul családos emberek. Így végül megegyeztünk és kivásárolták a részemet. És hát Írországban az időjárás, a kaja és a nők hagynak némi kívánnivalót maguk után. De semmiképp sem szeretnék az utóbbiakra rosszat mondani, különös tekintettel, hogy a kedvesem maga is ír. Az élet humorérzékére utal, hogy hat éven keresztül messziről kerültem az ír nőket, majd a vége felé, a célegyenesben, a szomszéd utcában sikerült megtalálnom őt, aki aztán utánam is költözött, és jelenleg intenzív magyarosítás alatt áll. Óriási hungarofil, mindent szeret, ami magyar.

Most mi a terv?

Nem sietek, élvezem az itthoni életet, jókat eszem, közben rengeteg emberrel beszélek. Az biztos, hogy nem akarok az eddigi területen maradni. Ami viszont nagyon izgat, az az országimázs. Azt gondolom, hogy

Magyarország egész egyszerűen nem jól látható, nem jól láttatjuk.

Szerintem ez az ország egy doboz, egy sajátos nyelvvel, amely nélkül nem értelmezhető a kultúrája, a gondolatvilága. Ha szeretnénk megmutatni, hogy milyen csecse kis doboz is ez belül, ahhoz ki kell nyitni – amihez viszont az kell, hogy a külföldiek meg tudják ismerni, és értelmezni tudják. Nem ülhetünk a dobozunkban abban a hitben, hogy mások is azt gondolják, amit mi. A „magyar konyha Magyarországon világhírű” és hasonló szarkasztikus mondatok nem minden valóságalap nélküliek. A minap egy előadáson hallottam például, hogy a magyar lakosság 58%-a nem beszél semmilyen idegen nyelvet, még alapszinten sem. Ráadásul rengeteg fiatal van, akik rendelkeznek akár nyelvvizsgával is, mégsem tudnak még egy pohár vizet sem kérni angolul. A másik oldalról pedig, a külföldiek jelentős részének elképesztő sztereotípiáik vannak Magyarországról. Aztán amikor itt vannak és meglátják ezt a gyöngyszemet – Budapest, ami még mindig csak önmaga árnyéka –, akkor aztán zavartan rácsodálkoznak. És elkezdik nézegetni, hogy mennyibe kerül itt egy lakás, meg ilyenek. Szóval a csomagolás nagyon nem megy nekünk… Nem akarok nagyot mondani, de Trianont is itt szúrtuk el... többek közt. Csak amikor már égett a ház, akkor küldtünk ki egy olyan zsenit, mint Apponyi Albert. Miközben a környező népek sokkal jobban tudtak lobbizni, elhitetni a nagyhatalmakkal, hogy ez a patak itt tényleg egy hajózható folyó, és így tovább. És ez a helyzet sajnos azóta sem sokat javult.

Na de majd jössz te… igaz?

Az biztos, hogy én most egy olyan országból jövök, akik elképesztően jól bánnak a diaszpórájukkal, jól használják azt. Ennek az az oka, hogy jól ismerik. Persze, el lehet mondani, hogy angol nyelvűek és hogy sokan vannak, csak Amerikában például tízszer annyian, mint otthon, ez mind igaz; de nagyon fontos, hogy ők tisztában vannak azzal, hogy ki kicsoda, hol vannak, mit csinálnak, hányan vannak… miközben

nálunk maga a diaszpóra kifejezés is csak néhány éve szalonképes,

és sehol nem vagyunk attól, hogy feltérképezzük. Pedig rengeteg magyar él a világban, ezt tudjuk, például nemrég olvastam valahol, hogy Rómában, a Walt Disney cég olaszországi igazgatója egy Bethlen. Láttam az embert a tévében, magyarul ugyan nem tud, de pont úgy néz ki, és pont úgy is viselkedik, mint egy Bethlen. És ilyenkor mindig szöget üt a fejembe, hogy vajon mennyi minden lehet még, amiről fogalmunk sincs. Az egy dolog, hogy én nem tudom, de a döntéshozók sem tudják. Az írek viszont pillanatok alatt megoldották ezt, mivel mindenkiről tudtak, fel voltak térképezve a kapcsolatrendszerek, úgyhogy gyorsan összerántottak egy negyvenfős tanácsadó testületet, odaültették az ír kormány mellé, és minden tudást, kapcsolatot, lehetőséget bevetettek, hogy kirántsák az országot a bajból... Létezik a „Friends of Hungary”, de hatékonyságban nem összemérhető. Vagy vegyük például a külföldön dolgozó orvosokat. A közvetlen környezetükön kívül tutira senki nem tudja, hogy hol vannak, senki sem „fogja a kezüket”. Hogyan szeretnénk majd őket hazahozni egyszer, ha azt sem tudjuk, kik ők, merre vannak… vagy ha nem is akarnak hazajönni, akkor is lehetne őket használni, tartsanak előadásokat, fogadjanak diákokat szakmai gyakorlatra…

Szóval valami ilyesmiben gondolkodsz most, hogy hazaköltöztél?

Én igazából nem tartom magam valódi üzletembernek, nem a pénz motivál, nekem ez kevés. Kell az a plusz, hogy úgy érezzem, amit csinálok, azzal egy tágabb közösséget szolgálok. Lehetőség szerint a hazámat. Ha pénzt csinálunk valamiből, az nem zárja ki azt, hogy közben értéket is teremtsünk. De leginkább abban gondolkodom most, hogy szeretném meggyőzni a külföldön élő magyarokat arról, hogy milyen jó most itthon élni. Nem az elmúlt néhány évben távozottakat, őket nem nagyon lehet, hiszen ők azért mentek el most vagy a közelmúltban, mert valami nem tetszett, nem jött össze nekik. Bár egyébként

nem tudom, miért gondoljuk ördögtől valónak, ha a fiatalok külföldön próbálnak szerencsét.

Évszázadokkal ezelőtt is teljesen normális dolog volt, különösen egy „doboz-társadalomban”, hogy minél többen tapasztalják meg, hogy van élet a dobozon kívül, van egy olyan szemlélet, ami itt nem igazán jellemző. Ezzel semmi baj. És azzal sem, hogy az emberek hoznak bizonyos döntéseket. Akár kiköltözik valaki, akár a hazatérésen gondolkodik, nyilvánvalóan mérlegelni fog rengeteg szempontot, és valamelyik irányba elbillen majd a mérleg.

És azt gondolod, hogy most egy olyan pillanatban vagyunk, amikor a mérleg sok esetben billenhet „hazafelé”… Különösen azoknál, akik nem az elmúlt években mentek ki, viszont az országban, ahol élnek, komoly problémák vannak, mint például Dél-Afrika vagy Venezuela…

Igen, de akár Nyugat-Európa egyes régióit is mondhatom. Személyes tapasztalatom, hogy döbbenetes ütemben települnek haza nem csak olyanok, akik 10-20-30 évvel ezelőtt mentek ki, de másod- vagy harmad-generációsak is. Nekik egyrészt nosztalgikus érzéseik vannak Magyarország iránt, másrészt kívülről jobban látják, honnan hová jutott el az ország, hiszen életben tartják azért a kapcsolatot, figyelik, mi történik itthon. Valamint ahol élnek, ott azt látják, hogy már nem igazán jó és bizonytalan a jövő. Ha ezekre az emberekre erőforrásként tekintünk, és átgondoltan segítjük a hazatelepülésüket és a beilleszkedésüket, akkor ebből nagyon sokat lehet profitálni. Hiszen megmarad a nyugati kapcsolatrendszerük, amit vállalkozásban, kereskedelemben, számos dologban tudnak kamatoztatni. Amúgy meg eleve engedjük el ezt a végtelenül túltolt „mindenki elmegy innen” dumát. Egyáltalán nem állunk olyan rosszul. A régióban valahol a középmezőny alján vagyunk elvándorlásban, de a lengyelek sem vágták fel az ereiket attól, hogy számban és arányban is jóval többen mentek tőlük külföldre. De vegyük az íreket is; náluk ez egy szinuszgörbét mutat. Időről időre elképesztő mennyiségű ember ment el onnan. Éhínség, világháború, majd a '80-as években is volt egy súlyos kiáramlás. Aztán amikor lett kelta kistigris, akkor mindenki hazajött, meg még többen jöttek. A gazdasági válság alatt aztán megint sokan elmentek… persze, nekik megvannak a hagyományos útvonalaik Észak-Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra… aztán majd megint hazajönnek. Lehet, hogy az ír mozgékonyabb nemzet, mint a magyar, de párszor azért már mi is bizonyítottuk, hogy tudunk ilyet.

Nem kell ezt tragédiaként felfogni, sőt, inkább lehetőségről van szó.

És miért gondolod, hogy Magyarország jelenleg vonzó célpont tud lenni, adott esetben akár magyar gyökerekkel nem is rendelkező külföldiek számára?

Az uniós csatlakozásunk óta van ide beáramlás, sokan jönnek, letelepszenek. Elsősorban persze nyugdíjasok, de fiatalok is. Míg a 2000-es évek elején az elsődleges motiváló tényező a jó ár-érték arány volt, ami ma is megvan, mára a biztonság vált a legfontosabbá. És ez ugyanúgy igaz a nyugdíjas korosztályra is, akik úgy gondolják, hogy nem azért dolgoztak egész életükben, hogy most ne ehessenek disznóhúst, vagy amikor elmennek a boltba, átmenjenek rajtuk egy kisteherautóval. De ott vannak a fiatalabbak is, akik gyereket vállalnak vagy már van családjuk, és azt érzik, hogy már nem olyan a környezet, amiben lehet hosszútávon tervezni, ami biztonságos és ígéretes. Magyarországról, de általában a régiónkról viszont azt látják, hogy ígéretes. Mert biztonságos, és hiába mond bárki bármit, a gyakorlati tapasztalatuk azt mutatja, hogy az ország, a régió felfelé ível. Ezért jöttek már most sokan ide. Vannak olyan falvak a Dunántúlon, ahol már él annyi holland vagy épp finn, mint magyar. Beszélgettem egy polgármesterrel, mondta, hogy nincs mese, az önkormányzat honlapját meg kell csinálni hollandul is. Ők is tanulgatnak magyarul, a magyarok is hollandul, szóval megindult valami. De fontos nekünk is túllépni az idegenkedésen, a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitáson. Van sok jó kezdeményezés, de leginkább egyénileg, szigetszerűen, sokszor párhuzamosan léteznek. Egyelőre nem látok még semmilyen átfogó koncepciót, és ez az, ami nagyon hiányzik, a stratégiai gondolkodás és cselekvés. Ennek a kialakításában, gyakorlati működtetésében szeretnék én is tevékenyen részt venni. Mert itthon van dolgom, hazatértem.